Mielőtt még raj­tunk is elural­ko­dott volna a kol­lek­tív hip­nó­zis, fel­sze­delőz­köd­tünk, oda­bic­cen­tet­tünk fris­sen szer­zett bará­ta­ink­nak, és tovább­áll­tunk. Az alber­gue behaj­tó­já­nál lévő szí­nes világ-​​útjelzőtábláról meg­tud­tuk, hogy Gali­cia már csak 70, San­ti­ago pedig 222 kilo­mé­terre van, majd a továbbra is tel­je­sen kihalt asz­fal­t­úton fél­órá­val később elér­tük a jobb­ol­dali domb­tetőn maga­sodó táv­köz­lési tor­nyot a tövé­ben álló kato­nai támasz­pont­tal. Mivel idő­köz­ben ránk este­le­dett, és a követ­kező falu jó egy­órá­nyi gya­log­lásra volt, balra letér­tünk egy ösvé­nyen, és olyan száz méterre az úttól fel­ver­tük a sát­rat egy fák és kőszik­lák által hatá­rolt zseb­kendő­nyi terü­le­ten. Azzal biz­tat­tuk magun­kat, hogy a kato­nai támasz­pont mel­lett leg­alább biz­ton­ság­ban leszünk, de per­sze azt nem tud­hat­tuk, hogy a fiúk majd egész éjjel az éjsza­kai heli­kop­te­res leszál­lást fog­ják gya­ko­rolni, így más­nap reg­gel kissé mor­co­san, és a hűvös magas­he­gyi levegő­ben min­den ruhán­kat magunkra húzva, fázó­san indul­tunk tovább.

Nem sok­kal ezután értük el a Camino tény­leg leg­ma­ga­sabb, 1508 méte­res pont­ját, az Alto de Cer­ez­al­est, ahon­nan lefelé az elénk táruló El Bierzo régió cso­dás pano­rá­má­já­val a hát­tér­ben a Camino talán leg­han­gu­la­to­sabb fal­vain gya­lo­gol­tunk át. Elő­ször El Ace­bón, ami a fel­tűnően ren­de­zett utcá­i­val, a ter­mé­sze­tes sötét­szürke palá­val fedett ház­tetői­vel és a ház­fa­la­kon kívül futó lépcső­so­ra­i­val azon­nal elnyerte a tet­szé­sün­ket. A helyi albergue-​​étteremben egy tíz­órai sör ere­jéig csat­la­koz­tunk egy magá­nyo­san gya­logló oszt­rák nőhöz, és a falra füg­gesz­tett pap­ri­ka­fü­zé­re­ket vizs­gál­gatva meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy Magyar­or­szág és Spa­nyol­or­szág nem is esik annyira távol egymástól.