Az eresz­ke­dést a hason­lóan han­gu­la­tos, Riego de Amb­rós falun át foly­tat­tuk, ami után a Camino letért az asz­falt­ról, és egy egé­szen vad­re­gé­nyes ösvé­nyen haladt Moli­na­seca felé. A kis­vá­ros ele­jén átsé­tál­tunk a Meru­elo folyó fölött átívelő közép­kori zarán­dok­hí­don, majd egy csob­ba­nás és napo­zás ere­jéig csat­la­koz­tunk a part­ján han­gos­kodó helyi gye­re­kek­hez. Miután meg­szá­rad­tunk, a zász­lócs­kák­kal fel­dí­szí­tett főut­cán sora­kozó ven­dég­há­zak egyi­ké­ben meg­ebé­del­tünk, majd elé­ge­det­ten foly­tat­tuk utun­kat Cas­tilla y León utolsó útba eső nagy­vá­ro­sába, Pon­fer­ra­dába. Izga­tot­tan készül­tünk a nagy ese­ményre, ugyanis itt állt a harmonika-​​térképünk har­ma­dik izgal­mas fény­ké­pén sze­replő templomos-​​lovagvár, igazi sakk­fi­gura bás­tyák­kal, tor­nyok­kal és lőrésekkel.

A jel­leg­te­len kül­vá­rosi része­ken átha­ladva azt ter­vez­get­tük, hogy mielőtt még bezár­ná­nak a bol­tok, kiírat­juk a fény­ké­pe­in­ket egy CD-​​re, majd meg­ke­res­sük az alber­get, rendbe tesszük magun­kat és csak ezután indu­lunk város­né­zésre. Egy szé­les utcán hamar talál­tunk is egy fotós­bol­tot, ami­nek az eladónője úgy volt fel­öl­tözve, mintha az Ope­ra­bálba készült volna. Fodros-​​fényes kosz­tüm­ben, belőtt haj­jal és tel­jes smink­ben olyan vehe­men­sen vil­log­tatta felénk hófe­hér műfog­so­rát, mintha élete leg­na­gyobb lehető­sége lett volna, hogy kiszol­gál­hat min­ket. Csak a szeme csil­lo­gott amo­lyan „Na, már megint két csóró zarán­dok!” módon.

Spa­nyo­lul előad­tam a prob­lé­mán­kat, amit a leg­na­gyobb cso­dál­ko­zá­somra ő is azon­nal meg­ér­tett, majd mind a 30 ujjun­kat segít­sé­gül hívva meg­egyez­tünk, hogy 3 euró­ért ráte­szi a képe­ket a CD-​​re. Amíg a fotó­sza­lon egyik hátsó helyi­sé­gé­ben eltűnt a szeny­óra, Évá­val az üveg­vit­ri­nek között kényel­met­le­nül topogva sze­mez­tünk a fala­kon vigyorgó ide­ge­nek hatal­masra nagyí­tott arcképeivel.