Ha nem tudok egy-​​két dol­got jó előre Man­ja­rín­ról, akkor könnyen azt hihet­tem volna, hogy egy sze­mét­te­lep. Így inkább csak fehér köpe­nyes, zömök ápo­ló­kért kiál­tott. Az egyet­len uta­lás a hely ren­del­te­té­sére a meg­ba­bo­ná­zott mosollyal min­den­felé téb­lá­boló pereg­ri­nók vol­tak, akik egy­ál­ta­lán nem bán­ták a hely heve­nyé­szett han­gu­la­tát. Mi több, mint valami kol­lek­tív hal­lu­ci­ná­ció áldo­za­tai, idült vigyor­ral a képü­kön jöttek-​​mentek. A levegő­ben egy­fajta vezé­rét vesz­tett had han­gu­lat ural­ko­dott, mert – és tény­leg nem tudom, hogy sze­ren­csére vagy saj­nos – Tomás nem volt „otthon”.

A meg­igé­zett pereg­ri­nók közül senki sem tudta, hogy hol lehet, de szem­mel lát­ha­tóan rajta vol­tak vala­min. Mintha a Har­co­sok Klub­já­nak az űrmaj­mai közé csöp­pen­tünk volna. Az alber­gek eddig tapasz­talt nyo­mott lég­kö­ré­nek itt nyoma sem volt. A szűk udva­ron néme­lyek nagy lel­ke­sen a háti­zsák­ja­i­kat pakol­gat­ták, mások az asz­tal körül han­gos­kodva vitat­ták meg az aznapi kilo­mé­te­re­ket, páran az átme­ne­ti­nek tűnő „shop”-ban tana­kod­tak, hogy milyen szu­ve­nírt vegye­nek az ott­ho­ni­ak­nak, a leg­töb­ben pedig csak úgy maguk­ban mes­ter­ked­tek. Hogy miben, azt nem tudom, de min­den­esetre nagyon gya­nús volt az egész. Csak nyü­zsög­tek, mint han­gyák eső előtt.

Bár bic­cen­tés­sel jelez­ték, hogy tudo­mást vet­tek a meg­ér­ke­zé­sünkről, ezután akár lát­ha­tat­la­nok is lehet­tünk volna. Jobb ötlet híján leül­tünk egy padra, és figyel­tük az eseményeket.

– És most mit csi­ná­lunk? – kér­dezte Éva.

– Nem tudom – mond­tam az igaz­ság­nak meg­fe­lelően, mert csak ekkor jöt­tem rá, hogy nincs további ter­vem. Vala­hogy jó érzés volt lát­ha­tat­lan­nak lenni egy nyüzsgő han­gya­boly közepén.