« | Ha nem tudok egy-két dolgot jó előre Manjarínról, akkor könnyen azt hihettem volna, hogy egy szeméttelep. Így inkább csak fehér köpenyes, zömök ápolókért kiáltott. Az egyetlen utalás a hely rendeltetésére a megbabonázott mosollyal mindenfelé tébláboló peregrinók voltak, akik egyáltalán nem bánták a hely hevenyészett hangulatát. Mi több, mint valami kollektív hallucináció áldozatai, idült vigyorral a képükön jöttek-mentek. A levegőben egyfajta vezérét vesztett had hangulat uralkodott, mert – és tényleg nem tudom, hogy szerencsére vagy sajnos – Tomás nem volt „otthon”. A megigézett peregrinók közül senki sem tudta, hogy hol lehet, de szemmel láthatóan rajta voltak valamin. Mintha a Harcosok Klubjának az űrmajmai közé csöppentünk volna. Az albergek eddig tapasztalt nyomott légkörének itt nyoma sem volt. A szűk udvaron némelyek nagy lelkesen a hátizsákjaikat pakolgatták, mások az asztal körül hangoskodva vitatták meg az aznapi kilométereket, páran az átmenetinek tűnő „shop”-ban tanakodtak, hogy milyen szuvenírt vegyenek az otthoniaknak, a legtöbben pedig csak úgy magukban mesterkedtek. Hogy miben, azt nem tudom, de mindenesetre nagyon gyanús volt az egész. Csak nyüzsögtek, mint hangyák eső előtt. Bár biccentéssel jelezték, hogy tudomást vettek a megérkezésünkről, ezután akár láthatatlanok is lehettünk volna. Jobb ötlet híján leültünk egy padra, és figyeltük az eseményeket. – És most mit csinálunk? – kérdezte Éva. – Nem tudom – mondtam az igazságnak megfelelően, mert csak ekkor jöttem rá, hogy nincs további tervem. Valahogy jó érzés volt láthatatlannak lenni egy nyüzsgő hangyaboly közepén. 273/382
|
» |
Hozzászólások (3):
képek:
http://goo.gl/Lw6br
Mondjad!
Mondjad!
Megosztás: