Elő­vet­tünk pár ton­hal­kon­zer­vet és meg­ebé­del­tünk, majd sodor­tunk egy cigit, rágyúj­tot­tunk, és pró­bál­tuk kiél­vezni a kris­tály­tiszta magas­he­gyi levegőt. A fel­tá­madó szél néha-​​néha cso­ki­pa­pí­ro­kat, chips-​​es zacs­kó­kat és kisebb műa­nyag fla­ko­no­kat gör­ge­tett a füvön, ami­nek az okára akkor derült fény, ami­kor fel­áll­tam, hogy eldob­jam a kiürült kon­zerv­do­bo­zo­kat. Egy kuka nem sok, annyi sem volt a kör­nyé­ken, ami nagyon prak­ti­kus meg­ol­dás, ha az ember nem akar állan­dóan az ürí­té­sük­kel bajlódni.

Miután bezacs­kóz­tuk a sze­me­tün­ket, a háti­zsá­ko­kat a tor­ná­con hagyva a Cruz de Ferro felé indul­tunk. Szu­szogva meg­mász­tuk a nagy­já­ból öt méter magas, lába­ink alatt néha veszé­lye­sen meg­in­duló kőku­pa­cot, és egy dara­big vizs­gál­gat­tuk a zarán­do­kok által min­den négy­zet­cen­ti­mé­te­rén össze­fir­kált árbo­cot és a tövé­ben hagyott erek­lyé­ket. A köve­ken kívül vol­tak ott külön­böző fel­ira­tok­kal ellá­tott fény­ké­pek, sza­la­gok, bakan­csok, kések, vil­lák, zok­nik, pólók, sap­kák és min­den­féle hasonló zarándokvacakok.

Bár a geo­ló­gu­sok­nak a föld min­den sar­ká­ról érkező kövek bizo­nyára egy­fajta svéd­asz­ta­los dőzsö­lést jelen­te­nek, az egyéb tár­gyak ott­ha­gyása elég nagy badar­ság­nak tűnik. A zarán­do­kok talán bele sem gon­dol­nak iga­zán, hogy egy kel­le­mes hegy­tetőt vál­toz­tat­nak így sze­mét­dombbá, amit aztán a helyi szer­vek­nek kell min­den nyár végén rendbe tenni. De per­sze ki tudja, hogy mi a tel­jes igazság?

Olvas­tam vala­hol, hogy egy fran­cia férfi együtt ter­vez­gette a Cami­nót a fele­sé­gé­vel, aki várat­la­nul rákos lett és meg­halt. A követ­kező nyá­ron a férfi jel­ké­pe­sen a nő fény­ké­pé­vel gya­lo­golta végig a Cami­nót, és a Cruz de Ferro árbo­cára tűzte azt.