Miután kisze­mez­get­tük magun­kat az osz­lop körül, lemász­tunk a kőku­pac­ról, és a kápolna felé indul­tunk. Nagy­já­ból fél­úton jár­tunk, ami­kor az úton lefé­ke­zett egy spa­nyol rend­számú kocsi, és kiug­rott belőle egy tipi­ku­san ala­csony, zömök, spa­nyol fickó. Fel­ka­pott egyet az útpad­kán heverő kövek közül, és a kupac felé hají­totta. Ami­kor a kő pár gör­dü­let után meg­ál­la­po­dott a halom olda­lán, lepo­rolta a tenye­rét, majd mint aki jól végezte dol­gát beszállt a kocsi­jába és elhajtott.

Lebiggyesz­tett száj­jal Évára néz­tem, majd fel­kap­tam egy követ a lábam mellől, és a kupac felé hají­tot­tam én is. Mivel azon­ban jóval nehe­zebb volt, mint amire szá­mí­tot­tam, úgy fél­úton a kupac felé a fűre hup­pant, pat­tant kettőt, és megállt.

– Na men­jünk! – von­tam meg a vál­lam, és a háti­zsá­ko­mért indultam.

A Cruz de Fer­ró­tól csak egy laza két kilo­mé­te­res sétára volt lefelé a követ­kező szel­lem­falu, Man­ja­rín, ami külö­nös hír­névre tett szert a pereg­ri­nók köré­ben, főleg az ottani alber­gue önje­lölt hos­pi­ta­le­rója, egy bizo­nyos Tomás Mar­tí­nez de Paz miatt.

Az a legenda járja róla, hogy élete első felét sike­res mad­ridi üzlet­em­ber­ként ten­gette, egé­szen addig amíg egy szép napon Isten azt az üze­ne­tet nem hagyta az üze­net­rög­zítő­jén, hogy csak az ide­jét vesz­te­geti mind­ez­zel. Kine­vezte az Utolsó Temp­lo­mos Lovag meg­tisz­telő és egy­ben nagy felelős­ség­gel járó poszt­jára, és meg­hagyta neki, hogy áll­jon a Jakab-​​zarándokok szol­gá­la­tába. Tomás így vető­dött el 1993-​​ban a Man­ja­rín nevű lakat­lan falu­romba, ami­nek az utolsó állva maradt házá­ban alber­get nyi­tott, és azóta is bőszen rio­gatja az arra járó peregrinókat.