Ahogy aztán bel­jebb sétál­tunk a falu­ban, hamar nyil­ván­va­lóvá vált, hogy itt jóval többről van szó. A követ­kező ház sem volt sok­kal jobb passz­ban és az azután követ­kező se, és egy dara­big úgy lát­szott, hogy csak a romok közötti árnyék­ban szu­nyó­káló kóbor kutyák a hely egyet­len lakói.

Sokat hallja az ember, hogy a fia­ta­lok jobb élet remé­nyé­ben a fal­vak­ból szép las­san a kör­nyező váro­sokba köl­töz­nek, de itt Fon­ce­b­adón­ban ennek a hatása kéz­zel­fog­ható volt. A 90-​​es évekre a falu olyan­nyira elnép­te­le­ne­dett, hogy a hiva­ta­los lélek­szám nulla lett, bár állí­tó­lag egy néni maradt még itt a fiá­val, és azután sem volt haj­landó elköl­tözni, hogy az összes közmű­szol­gál­tató kivo­nult a tele­pü­lésről. Aztán egy kiváló pél­dá­ja­ként a Camino pozi­tív hatá­sá­nak az útba eső fal­vakra, az itt átvo­nuló zarán­dok­hor­dák­nak köszön­hetően az élet szép las­san elkez­dett vissza­térni a romok közé. Ma már van itt bár és alber­gue, a temp­lom is újra kinyi­tott, és ki tudja, talán pár év múlva már jazz fesz­ti­vált is ren­dez­nek itt. A hiva­ta­los lélek­szám még ma is nulla, ezért ami­kor átgya­lo­gol­tunk a hát­bor­zon­ga­tóan üres szel­lem­fa­lun, be kel­lett érnünk annyi­val, hogy elkép­zel­tük, milyen lehe­tett a falu abban az idő­ben, ami­kor még szép­re­ményű spa­nyo­lok csi­no­sít­gat­ták a mára már leom­lott portákat.

Pár épü­let­nek a tete­jét ugyan a többi rom­ból össze­gu­be­rált moza­ik­tető fedte, de alig akadt olyan ház, ami­nek mind a négy fala állt volna, ami igen külö­nös, apo­ka­lip­ti­kus lát­ványt nyúj­tott. Talán nem is vélet­len, hogy itt Fon­ce­b­adón­ban pará­zott be egy kutya­fal­ká­tól az ijedős Shir­ley Mac­La­ine, és Coelho is itt győzte le az egész úton őt kísértő sátán kutyá­ját, évti­ze­dekre félel­met köl­töz­tetve ezzel az itt átha­ladó zarán­do­kok szívébe.