Már előző nap, a 868 méter maga­san fekvő Astor­gá­ból kifelé gya­lo­golva rájö­het­tünk, hogy a búza­mezős mese­tá­nak egy­szer s min­den­korra vége. Előt­tünk a távol­ban hosszú idő óta elő­ször dom­bo­ro­dott a hori­zont, ám El Gan­sóig csak eny­hén emel­ke­dett az út, komolyra pedig csak a követ­kező, Raba­nal del Camino nevű falu kör­nyé­kén for­dult a helyzet.

A meseta egy­han­gú­sá­gá­nál viszont még ez is sok­kal jobb volt. Raba­nal után az utolsó búza­mezőt is magunk mögött hagyva, zöl­dellő dom­bok között, jó han­gu­lat­ban halad­tunk fel­felé egy csen­des asz­fal­tút mel­lett kanyargó gya­log­ös­vé­nyen, és min­den külö­nö­sebb dráma nél­kül, viszony­lag hamar fel­ér­tünk a nagy hegyre, ahol még a madár sem járt – és szó szerint.

Sokan emle­ge­tik úgy a Cami­nót, mint az élet meta­fo­rá­ját (ami per­sze bár­mire igaz, ami­nek van eleje és vége), nekem azon­ban mégis inkább úgy tűnt, hogy egy út volt a gaz­dag­ság­ból a sze­gény­ségbe. Saint-​​Jean-​​Pied-​​de-​​Port szé­pen manikű­rö­zött, tiszta utcá­i­tól nagy utat tet­tünk meg idáig. Erre­felé a tele­pü­lé­sek elég sze­gé­nyes képet mutat­tak, nagy divat volt a vályog­ház (bár nem fel­tét­le­nül anyagi meg­fon­to­lás­ból, hiszen új házak is készül­tek ezzel a tech­ni­ká­val), és egyre több elha­gya­tott épü­le­tet is lát­tunk. Vol­tak olyan fal­vak, ahol tel­je­sen leom­lott, vagy üre­sen omla­dozó házak áll­tak min­den sar­kon, raj­tuk a SE VENDE (ELADÓ) felirattal.

Talán éppen ezért nem talál­tunk semmi szo­kat­lant abban, hogy ami­kor elér­tük a hegy­tető előtti utolsó, Fon­ce­b­adón nevű tele­pü­lést, az első ház úgy nézett ki, mintha bom­ba­tá­ma­dás vég­zett volna vele. Csak a falak áll­tak kör­ben, üres ablak­nyí­lá­sok­kal, a tető pedig bent feküdt közé­pen, az egy­kori padló helyén.