Ahogy aztán Éva az egyik lépcső­for­du­ló­ban épp arra készült, hogy fény­ké­pező­vel mind­ezt meg­örö­kítse, össze­rán­colt szem­öl­dök­kel egy aprócska szeny­óra per­dült elénk.

– Foto­gra­fía no! – mondta fenye­gető han­gon a baj­sza alatt, és a muta­tó­uj­ját rázta maga előtt.

Nem két­sé­ges, hogy inkább az astor­gai cso­ki­mú­ze­u­mot kel­lett volna meglátogatnunk.

A harmonika-​​térképünk máso­dik érde­kes képén – hát­tér­ben a lemenő nap­pal és csu­pa­kék égbolt­tal – egy első látásra égig érő pózna tövé­nél egy alak állt fel­felé kém­lelve. A kép fölé az volt írva, hogy Cruz de Ferro, ami azt jelenti, hogy Vas­ke­reszt, és mivel a Camino val­lá­sos jel­le­géből adó­dóan csak úgy hem­zseg­tek az útszéli keresz­tek min­den­felé, Évá­val sokat tana­kod­tunk, hogy vajon ez mitől lehet olyan különleges.

– Az a Camino leg­ma­ga­sab­ban pontja – vilá­go­sí­tott fel min­ket más­nap dél­után egy idő­södő svéd pereg­rino, ami­kor a zarán­do­kok köré­ben valami külö­nös okból nagy nép­szerű­ség­nek örvendő El Ganso kovboj-​​bárjában ültünk, és sörö­zés köz­ben szóba került a téma.

– A Cruz de Ferro csak 1504 méter maga­san van – szólt közbe egy ősz hajú német férfi a bár­pult mellől. – A Camino leg­ma­ga­sabb pontja 1517 méter, és 5 kilo­mé­ter­rel odébb, Man­ja­rín előtt van.

– Vagyis úgy érted, hogy Man­ja­rín után... – helyes­bí­tett a mel­lette álló dán fickó tudá­lé­ko­san, és még akkor is ezen vitat­koz­tak, ami­kor már rég fel­haj­tot­tuk a söre­in­ket, és továbbálltunk.

Ami nekünk – és per­sze az összes többi pereg­ri­nó­nak is – a lényeg volt az egész­ből, hogy az odáig tartó mint­egy 15 kilo­mé­tert szinte végig fel­felé kel­lett megtennünk.