A sors iró­ni­ája, hogy az épü­let sosem műkö­dött püs­pöki palo­ta­ként. A pol­gár­há­ború alatt a falan­gis­ták főha­di­szál­lása volt, 1943-​​ban hely­re­ál­lí­tot­ták, majd 1956-​​ban Astorga fris­sen kine­ve­zett püs­pöke, Don Jose Cas­tell­tort vetett sze­met rá. Elha­tá­rozta, hogy rendbe hozatja a leg­felső, seb­té­ben meg­épí­tett eme­le­tet, ám 1960-​​ban az átala­kí­tá­sok meg­te­kin­tése köz­ben az épü­let főter­mé­ben össze­esett és meg­halt. Talán nem is csoda, hogy utódja, egy bizo­nyos Don Mar­celo Gon­zá­lez Mar­tin úgy hatá­ro­zott, hogy a palota talán valami más funk­ciót is betölthetne.

Így 1964-​​ben az épü­let­ben meg­nyi­totta kapuit a Museo de los Cami­nos. Már rég­óta tudom, hogy naiv vagyok, de valami olyas­mire szá­mí­tot­tam, hogy fekete-​​fehér fény­ké­pek lesz­nek egy gipszkarton-​​labirintus fala­ira ragasztva, olyan alá­írá­sok­kal, hogy „Juan, egy lel­kes Camino-​​aktivista nyi­lat fest egy kőre Pamp­lona mel­lett 1973-​​ban”, vagy üveg­vit­rin­ben egy szét­gya­lo­golt, lukas orrú cipő mel­lett azt olvas­ha­tom, hogy „A híres Mar­ce­lino ebben a cipő­ben járta végig 23-​​szor a Cami­nót”. Végül is mi mást rejt­hetne egy Camino Múzeum?

Egy halom szú­ette, val­lá­sos tár­gyat, képet és fes­tett faszob­rot a szinte üre­sen kongó ter­mek szé­le­ire ren­dezve. Egy dara­big sétál­gat­tunk spa­nyol nyug­dí­ja­sok, és pár hoz­zánk hason­lóan csa­ló­dott kép­pel téb­lá­boló pereg­rino között, aztán, hogy meg­té­rül­jön a belépő­jegy ára (még zarán­dok­ked­vez­mény sem volt), elkezd­tük cso­dálni a Gaudí által ter­ve­zett belső terek zse­ni­á­lis apró­lé­kos­sá­gát: a pará­dés ólom­üveg abla­ko­kat, a mór hatású bolt­ívek barna csem­pé­vel fedett gör­bü­le­teit és a fény játé­kát a galé­riát körül­ölelő fakorláton.