Egy hete még gon­dol­ko­dás nél­kül elfo­gad­tuk volna az aján­la­tot, de közel 500 kilo­mé­ter­rel a lábunk­ban már nem sokat szá­mí­tott, hogy van-​​e raj­tunk háti­zsák, vagy sem. Csak legyin­tet­tünk, pláne, hogy nehéz volt kiverni a fejemből a Mici­mackó Füle­sét is meg­szé­gye­nítően depressziós, egyéb­ként Szi­cí­liát és Rodos­tót is meg­járt csa­csi képét, ahogy a sze­kér elé fogva mélyen lógó fej­jel bámulja a flasztert.

Bár a lovas magya­rok­nak háti­zsá­ko­kat nem kel­lett cipel­niük, a zarán­do­ké­let sze­mer­nyi­vel sem volt könnyebb szá­mukra. Ahogy a sárga búza­mezők közt magunk mögött hagy­tuk a várost, Péter elme­sélte, hogy Órbi­gó­ban pél­dául a híd ele­jén egy jó órát kel­lett vesz­te­gel­niük, mire elő­ke­rült az autó­tá­vol­tartó osz­lo­pok kul­csá­nak az őrzője, és végre behajt­hat­tak a városba.

Aztán nem sok­kal azután, hogy a föl­desu­tunk egy leága­zó­nál az N-​​120-​​as mellé vissza­so­rolva a szo­ká­sos két­sá­vos zarándok-​​autópályává ala­kult, a lovas csa­pat szem­mel lát­ha­tóan izga­tott lett. Min­denki a távolba kém­lelt, mert bár az úton a sze­kér gond nél­kül elfért volna, egy­ál­ta­lán nem volt biz­tos, hogy ez így is marad. Mivel a sárga nyi­la­kat főleg a gya­lo­gos zarán­do­kok­nak fes­tik fel, útköz­ben szám­ta­lan kel­le­met­len meg­le­pe­tés érte őket min­den­féle – főleg egyéb­ként épp a gya­lo­go­so­kat védő – útaka­dá­lyok miatt, ami­ért folya­ma­to­san előre kel­lett gondolkozniuk.

Ilyen ese­tek­ben, mint pél­dául most is, meg­áll­tak, az egyik vitéz fel­ug­rott egy lóra, és előre vág­ta­tott, hogy fel­mérje a tere­pet, majd a távol­ból jel­zett, hogy indulhat-​​e a kara­ván. Per­sze a kamio­nok­tól hem­zsegő N-​​120-​​ason is hajt­hat­tak volna, de akkor alig­ha­nem hamar véget ért volna szá­mukra a túra.