– És nem sülsz meg abban a hosszú ujjú blúz­ban meg vas­tag szok­nyá­ban? – kér­dez­tem a jel­me­zét méregetve.

– Hmm – vonta meg a vál­lát. – Tulaj­don­kép­pen sok­kal jobb, mert nem köz­vet­le­nül a bőrö­met tűzi a nap.

És meg­spó­rol­tok egy csomó nap­te­jet is – gon­dol­tam, és Péter­rel össze­nézve tisz­tán lát­tam, hogy ő is ugyan­ezt gon­dolja. Az a fajta fickó volt, aki pil­la­na­tok alatt bár­ki­vel meg tudta magát ked­vel­tetni, így rokon­szen­ves­nek talál­tam én is, ám mégis volt valami vele kap­cso­lat­ban ami nagyon aggasz­tott. Egy mére­tes kard lógott az olda­lán, amit büsz­kén ki is húzott a tok­já­ból, ami­kor rákérdeztem.

– Ez csak egy máso­lat – nézett végig az ég felé tar­tott szab­lya pen­gé­jén, majd rám san­dí­tott. – De egy igaziról.

Csak­úgy, mint a 16. szá­zadi vég­vári vitéz egyen­ru­há­juk is. Péter elme­sélte, hogy oda­haza élő tör­té­ne­lem­órá­kat tar­ta­nak és fil­mek­ben vál­lal­nak kisebb kasz­kadőr­sze­re­pe­ket, és bár sze­rin­tem az ilyes­mire sosem lehet mér­get venni, állí­tó­lag Péter lova is olyan fajta volt, ami­vel egy­kor őse­ink átkel­tek a Vereckei-​​hágón.

– Út köz­ben derült ki, hogy az egyik vem­hes – nézett végig Péter a lován ugyan­az­zal a büszke tekin­tet­tel, ami­vel a kard­ját is elő­húzta. – Fró­mis­tá­ban kel­lett hagy­nunk, mert lecsikózott.

– És csak úgy ott­hagy­tá­tok? – kér­dezte Éva elke­re­ke­dett szemmel.

– Per­sze – vonta meg a vál­lát. – Egy istál­ló­nál befo­gad­ták, aztán majd haza­felé fel­szed­jük őket.

Idő­köz­ben kiér­tünk a város­ból, és Péter a háti­zsák­ja­inkra mutatva fel­aján­lotta, hogy dob­juk fel őket a sze­kér hátul­já­ban gub­basztó kutya mellé.