Ami­kor a követ­kező keresz­tező­dés után a Camino egy kes­keny asz­fal­t­úton foly­ta­tó­dott, lenyu­god­tak a kedé­lyek, ám nem sok­kal később jobbra for­dul­tunk, el az N-​​120-​​astól, és az út foko­za­to­san emel­kedni kez­dett. Mivel a remegő patájú csa­csi nem bírta a kikép­zést, újra meg kel­lett áll­nunk, hogy befog­ják mellé az egyik lovat.

Ami­kor a domb­tetőn végre beér­tünk a követ­kező, hang­za­tos nevű faluba, San­ti­bañez de Val­de­ig­le­si­asba, a háza­ik­ból kitó­duló embe­rek kör­be­áll­tak min­ket meg­cso­dálni. Azaz­hogy csak őket, de beval­lom, ez azon ritka alkal­mak egyike volt, ami­kor kül­föl­dön járva valaha is büszke vol­tam arra, hogy magyar vagyok. Péter a spa­nyol­tu­dá­sát fitog­tatva még beszél­ge­tett is kicsit a helyi­ek­kel, majd meg­tu­da­kolta, hogy merre talál­juk a kutat, és per­sze azt is, hogy a követ­kező hely­sé­gig nem állja-​​e semmi a kara­ván útját.

Miután elbú­csúz­tunk a falu népétől, kifelé indul­tunk a kitar­tóan emel­kedő úton, amely han­gu­la­tos mező­gaz­da­sági terü­le­ten haladt. Kis­ker­tek sora­koz­tak a búza­mezők között, és az egyik kanyar után balra egy lát­vá­nyos kül­színi fej­tést vilá­gí­tott meg a lemenő nap fénye. Iga­zán kivé­te­les lát­vány volt, főleg ami­kor az egyik vég­vári vitéz elő­hú­zott egy digi­tá­lis fény­ké­pezőt, hogy lekattintsa.

Évá­val úgy dön­töt­tünk, hogy letá­bo­ro­zunk itt, így tet­tem egy utolsó kísér­le­tet arra, hogy fel­vi­dít­sam az emel­kedő miatt külö­nö­sen bosszús­nak tűnő csa­csit, majd lefény­ké­pez­ked­tünk a lovas magya­rok­kal és elbú­csúz­tunk egymástól.

Igazi wes­tern­filmbe illő jele­net volt, ahogy a szal­ma­ka­la­pos magya­rok bele­lo­va­gol­tak a nap­le­men­tébe, és bár abban marad­tunk, hogy még biz­to­san lát­juk egy­mást, soha többé nem találkoztunk.