– A lovas magya­rok! – néz­tünk össze Évával.

Két­ség sem fér­he­tett hozzá, hogy ők vol­tak, és a fel­buk­ka­ná­suk csak meg­erő­sí­tette ben­nem a fel­té­te­le­zést, hogy a Hos­pi­tal de Órbigo-​​i alber­gue varázs­la­tos hely. Már rég kiment a fejünk­ből a magyar lovas­ka­ra­ván, erre tes­sék, kilé­pünk a kapun és egy­szer csak itt áll­nak előttünk.

Bár a Barefoot-​​fiaskó óta nem tud­tam ugyan­úgy gon­dolni a külön­cökre, mint azelőtt, ezek itt tel­je­sen szimpla őrül­tek­nek tűn­tek – de leg­alábbis olya­nok­nak, akik rend­sze­re­sen sze­dik a gyógy­sze­re­i­ket. Bemu­tat­koz­tunk egy­más­nak és a vezető­jüktől, egy nagyon szim­pa­ti­kus és válasz­té­kos beszédű fia­tal­em­bertől, Pétertől meg­tud­tuk, hogy tény­leg Magyar­or­szág­ról indul­tak. Még ápri­lis­ban, vagyis már több mint 3 hónapja úton vol­tak, ami meg is lát­szott raj­tuk. Na nem vol­tak leso­vá­nyodva, vagy ilyesmi, de leg­alább olyan punnyadt­nak tűn­tek, mint a csa­csi­juk, és Péter saját beval­lása sze­rint is szí­ve­sen tar­tot­tak volna már hazafelé.

Rajta és csil­logó szemű fele­sé­gén, Gabin kívül a csa­pat többi tagja egy szót sem szólt hoz­zánk, csak mor­cos kép­pel mére­get­tek, és volt egy olyan érzé­sem, mintha már hetek­kel ezelőtt egy­más ide­ge­ire men­tek volna. Kibé­külni min­den­esetre még bőven lesz ide­jük, ugyanis Manu­el­hez hason­lóan ők is úgy idő­zí­tet­tek, hogy július 25-​​re, a nagy Jakab-​​ünnepre érje­nek San­ti­a­góba. Aztán még a haza­in­du­lás előtt Por­tu­gá­li­á­ban meg akar­ták láto­gatni az Atlanti-​​óceánt is.

– És akkor mikorra értek haza? – jutott eszembe az első logi­kus kérdés.

– Nov­em­berre? – nézett Gabi remény­kedve Péterre.