Mikor mind­eze­ket meg­kö­szönve elmond­tuk, hogy csak üldö­gél­nénk egy kicsit, ha már ilyen finom a cse­resz­nyéje, bólin­tott, és egy mosoly suhant át az arcán, ami azt súgta, hogy miénk a világ összes ideje, és ha azt itt a padon kíván­juk eltöl­teni, akkor felőle rend­ben. Talán már kide­rült, hogy óva­ko­dok attól, hogy ilye­ne­ket mond­jak, de a Hos­pi­tal de Óribigó-​​i alber­gue egy elva­rá­zsolt hely volt. Az udvar köze­pén egy mus­kát­lik­tól ros­ka­dozó kút állt, a szem­közti falat egy min­den giccses­sége elle­nére is tet­szetős fal­fest­mény díszí­tette, egy való­színűt­le­nül mese­szerű tájon futó zarán­dok­út­tal, víztől csö­pögő szik­lák­kal és égbe tartó hegy­csú­csok­kal. Mel­let­tünk egy szürke plüsska­na­pén egy fia­tal pereg­rino szép hal­kan egy gitárt pen­ge­tett és az udva­ron kisi­mult arcú zarán­do­kok jár­kál­tak fel-​​alá. Egy nyári tábor felhőt­len levegője lengte körül a helyet, és be kell vall­jam, hogy az indu­lás előtt épp ilyen­nek kép­zel­tem az albergeket.

Sze­mez­get­tünk még egy kicsit a cse­resz­nyéből, és moso­lyog­tunk egy­másra nagyo­kat, majd fel­sze­delőz­köd­tünk és elbú­csúz­tunk az alber­gue népétől. Ezer­szer hal­lot­tuk már, ahogy Buen Camino!–t kíván­nak nekünk, de az itteni gond­noké esett a leg­job­ban mind közül.

Aztán ahogy a kapu­alj fél­ho­má­lyá­ból kilép­tünk az utcára, és balra néz­tünk, egy külö­nös csa­pa­tot lát­tunk köze­ledni. Két nő és egy férfi elől lova­kat veze­tett, két férfi és egy nő pedig mögöt­tük egy régi vágású ekhós sze­ké­ren ült, amit egy föl­dig lógó fej­jel bal­lagó csa­csi húzott. A fér­fiak valami külö­nös, díszes egyen­ru­há­ban, a nők pedig hosszú ujjú fehér blúz­ban, szí­nes, fűzős mel­lény­ben és hozzá való, bokáig érő bő szok­nyá­ban feszítettek.