A víz ugyan jég­hi­deg volt és erős sod­rású, de azért nem panasz­ko­dom. A fürdő­zés után a folyó kavi­csos part­jára tele­pedve lus­tán meg­szá­rít­koz­tunk, és ami­kor a nap már épp per­zselni kezdte volna a hátun­kat, fel­öl­töz­tünk, és tovább­in­dul­tunk a hídon. A terv az volt, hogy az alberg­ben lepe­csé­tel­tet­jük a cre­den­c­i­al­ja­in­kat, és töl­tünk friss vizet is.

Alig száz métert kel­lett gya­lo­gol­nunk befelé Hos­pi­tal de Órbigo kes­keny főut­cá­ján a 32. szám alatt talál­ható egy­házi szál­lá­sig, ami külsőre nem volt külö­nö­seb­ben érde­kes. A bejá­rati ajtó körül ugyan­olyan sárga-​​kék nyi­lak és kagy­lók jelez­ték, hogy az épü­let az alber­get rejti, de amint egy szűk folyo­són át belép­tünk a négy­zet alakú árká­dos udvarra, nyil­ván­va­lóvá vált, hogy egy külön­le­ges helyre csöp­pen­tünk. Az alber­gue egy­ál­ta­lán nem tűnt jól kar­ban­tar­tott­nak vagy éppen tágas­nak, de volt valami meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan jóér­zés a levegő­ben. Azt is mond­hat­nám, hogy „jó volt oda­benn a csí”, ha tud­nám, hogy az mit is jelent pontosan.

Egy közép­korú spa­nyol férfi – mintha már hetek óta csak erre várt volna – ked­ve­sen moso­lyogva bel­jebb tes­sé­kelt, és leül­te­tett min­ket a kör­ben futó faosz­lo­pos, vadszőlő­vel befut­ta­tott veranda alatti egyik üres padra. Miután lepe­csé­telte a cre­den­c­ia­lo­kat, a til­ta­kozó Éva kezébe nyo­mott egy tál fris­sen mosott, nagy szemű cse­resz­nyét, és meg­nyug­tató han­gon – már-​​már ide­ge­sítően meg­nyug­tató han­gon – biz­to­sí­tott min­ket arról, hogy marad­ha­tunk amed­dig csak aka­runk. Ücsö­rög­jünk az udva­ron, vagy ha úgy tet­szik, keres­sünk az eme­le­ten egy sza­bad ágyat, és száll­junk meg itt éjsza­kára, vagy csak zuha­nyoz­zunk, és dől­jünk le egy fél órára, ha eset­leg később mégis tovább kívá­nunk gyalogolni.