A leg­hal­vá­nyabb fogal­muk sem volt arról, hogy mi fán terem az az „El Camino de San­ti­ago”. Töb­ben tanács­ta­la­nul előre mutat­tak, hogy „Jó messze lesz az!”, majd kör­be­néz­tek egy busz­meg­ál­lót keresve vagy fel­aján­lot­ták, hogy elvisz­nek kocsi­val a követ­kező faluig. Még azok sem tud­ták, hogy merre lehet a zarán­do­kös­vény, akik­nek a „Camino” szó hal­la­tán némi fel­is­me­rés csil­lo­gott a szemében.

Az ered­mény­te­len közvélemény-​​kutatásnak akkor vetet­tem véget, ami­kor a bevásárlókocsi-​​karámnál egy szim­pa­ti­kus öregúr tetőtől tal­pig végig­mért és a kezembe nyomta a fel­sza­ba­dult talon-​​tízcentesét, majd a csüg­gedt arc­ki­fe­je­zé­se­met látva még több apró után kez­dett koto­rászni a pénz­tár­cá­já­ban. Miután a felém nyúj­tott egye­u­róst is zsebre vág­tam, átmen­tem a szem­közti ben­zin­kút­nál dek­koló moto­ros rendő­rök­höz, akik meg­nyug­tat­tak, hogy jó helyen járunk. A Camino pár kilo­mé­ter­rel később balra le fog térni a sok­sá­vos autópálya-​​szerűségről egy mel­lék­útra, és mindez még sárga nyi­lak­kal is ki lesz jelölve.

Így vala­me­lyest meg­nyu­godva gya­lo­gol­tunk tovább a világ összes autó­már­ká­já­nak a sza­lon­jai között. Hogy ne csak állan­dóan panasz­kod­jak az urbá­nus kör­nye­zetre, hadd mond­jam el, hogy köz­ben leg­alább egy akkora pla­kát­ról, ami­hez az „óriás” elő­tag csak elba­ga­tel­li­zá­lása lenne a mére­té­nek (párat hátra kel­lett lép­nem, hogy egy­ál­ta­lán fel­fog­jam, hogy mi előtt is állok), meg­ta­nul­tam spa­nyo­lul a Hülye azért nem vagyok! kife­je­zést (Yo no soy tonto!), ami­nek örö­mére a pla­kát árnyé­ká­ban megit­tuk azt a kora dél­előtti hőség­ben kissé for­rás­nak indult, apró szussza­nás­sal kinyíló epres jog­hur­t­i­talt, amit alig egy órája vet­tünk a városban.