Nem sok­kal ezután pil­lan­tot­tuk meg az első sárga nyi­lat egy vil­lany­osz­lopra festve. Nagy kő esett le a szí­vünkről, ám a lehan­goló kör­nye­zet még jócs­kán kitar­tott, és León utolsó kül­vá­ro­sá­ban, egy La Vir­gen del Camino nevű helyen még mintha az egy­kori Mária-​​jelenés helyén fel­hú­zott temp­lo­mot is ehhez iga­zí­tot­ták volna. Egy ronda nagy kocka mel­lett egy fej­tetőre for­dí­tott vas­be­ton sátorcövek-​​torony állt, ami­nek a tete­jére biggyesz­tett kereszt volt az egyet­len uta­lás az épü­let rendeltetésére.

Az N-​​120-​​asról nem sok­kal ezután tért le a Camino balra egy csen­de­sebb­nek ígér­kező egy­sá­vos vidéki útra és már csak a Leónt elke­rülő A-​​66-​​os autó­pá­lya alatt kel­lett átsé­tál­tunk, hogy nyu­god­tabb vizekre evez­zünk. A dohos alagút falára fel volt karis­tolva, hogy „I LOVE LEÓN KÜLSŐ”, ami­nek nem csak azért örül­tünk meg, mert magyar kéztől szár­ma­zott, hanem azért is mert jól össze­fog­lalta a táj­jal kap­cso­la­tos érzé­se­in­ket és ráadá­sul még a jó irányba hala­dá­sunk­nak is újabb bizo­nyí­téka volt.

Az út azon­ban még ezután sem tar­to­ga­tott sok izgal­mat szá­munkra. Min­den bájt nél­kü­löző, nagy­részt újon­nan épült fal­va­kon át halad­tunk az N-​​120-​​as mel­lett futó két­sá­vos sendán (amit sokan elég talá­lóan egy­szerűen csak „zarándok-​​autópályának” hív­nak) egy Vil­la­dan­gos del Páramo nevű, ren­de­zett ám ennél sok­kal töb­bet nem is nyújtó kis­vá­ro­sig, majd öntöző­csa­tor­nák mel­lett gya­lo­gol­tunk a kiet­len és lapos Tierra de Cam­po­son át. Csak akkor támadt némi esé­lyünk arra, hogy az una­lom­tól ne szen­ved­jünk vissza­for­dít­ha­tat­lan agy­ká­ro­so­dást, ami­kor más­nap dél­után elér­tük a Río Órbigót.