A leg­meg­bíz­ha­tóbb jel­zés­nek azon­ban két­ség­te­le­nül a sima, ecset­tel odaf­lak­kan­tott sárga nyi­lak (fle­chas ama­ril­las) bizo­nyul­tak, amik a hosszú gya­log­lás alatt nagyon az ember szí­vé­hez nőt­tek és alig­ha­nem min­den zarán­dok egyet­ért ezzel. A sárga nyi­lak ott virí­tot­tak a leg­első Saint-​​Jean-​​Pied-​​de-​​Port-​​i utca­sa­rok­tól kezdve min­den elkép­zel­hető helyen: fákon, köve­ken és szik­lá­kon, házak sar­kán, vil­lany­osz­lo­po­kon, virág­lá­dán és egyéb fix tereptárgyakon.

Valaki egy­szer talá­lóan meg­je­gyezte, hogy lám-​​lám, pár doboz sárga fes­ték­nek micsoda fan­tasz­ti­kus ereje van, hogy száz­ez­res töme­ge­ket képes meg­moz­gatni, egy inter­ne­tes fórum szen­ve­dé­lyes hoz­zá­szó­lója pedig azt írta, hogy a sárga az esperanza (vagyis remény) színe, a nyíl három egy­másba futó vonala pedig nem más, mint az Atya, a Fiú és a Szent­lé­lek, és mivel a nyi­lak leg­több­ször az egye­nest jelölve fel­felé (az égre) mutat­nak… nos, aligha kell tovább magya­ráz­nom, hogy ez sze­rinte minek a meta­fo­rája volt.

Per­sze vilá­gos, hogy a fickó hib­bant volt (hiszen egy nyíl a leg­ké­zen­fekvőbb jel az irány­mu­ta­tásra, a sárga pedig egy­szerűen csak min­den felü­le­ten és fény­vi­szony mel­lett jó kont­rasz­tot adó szín), ám tény, hogy León­ból kifelé olyan elve­szett­nek érez­tük magun­kat a sárga nyi­lak nél­kül, mint Jan­csi és Juliska az erdőben.

Egy bútor­bol­tok­tól hem­zsegő óri­ási kereszteződés-​​komplexumnál egy ideig csak tanács­ta­la­nul for­go­lód­tunk, mint az elcsa­tan­golt gye­re­kü­ket kereső anyu­kák a har­ká­nyi stran­don, majd az út menti LIDL par­ko­ló­jába beálló autó­so­kat pró­bál­tam kér­dez­getni, hogy vajon merre lehet a Camino, de vagy rémül­ten becsap­ták az ajtót, fel­te­ker­ték az abla­kot és csi­korgó gumikkal kilőt­tek, vagy csak a vál­lu­kat vono­gat­ták. Mintha nem is Spa­nyol­or­szág­ban let­tünk volna.