Ha már ilyen sze­ren­csé­sen meg­vál­to­zott a terv, úgy dön­töt­tünk, hogy a folyó menti park­ban reg­ge­li­zünk meg, azon­ban vala­hogy túl távo­li­nak tűnt az oda leve­zető lépcső­sor. (Leg­alábbis annál, amire előző estéről emlé­kez­tünk, amiből arra követ­kez­te­tek, hogy háti­zsák nél­kül az ember más­hogy becsüli meg a távol­sá­go­kat.) Hogy meg­spó­rol­juk a pár­száz méte­res kitérőt, inkább átgya­lo­gol­tunk a hídon a folyó túl­ol­da­lára, ahol sem­mi­vel sem volt jobb a hely­zet. Így tovább­men­tünk, főleg abban remény­kedve, hogy egy ilyen remek város­ban majd­csak lesz – lehető­leg a követ­kező sar­kon – egy han­gu­la­tos park, dús lombú fák­kal, padok­kal, pik­ni­kasz­ta­lok­kal, kút­tal és min­de­ne­kelőtt kukák­kal, hogy ne kell­jen majd a sze­me­tün­ket kis zacs­kó­ban a háti­zsákra kötve magunk­kal cipelni.

A hídon túli León azon­ban min­den sárm­ját elvesz­tette. Mintha egy másik városba csöp­pen­tünk volna. Egy koszos, a reg­geli csúcs­for­ga­lom­ban höm­pölygő kocsi­so­rok­tól zajos, szürke hely volt, ahol nem­hogy madár, de még gya­lo­go­sok sem jár­tak. Még csak meg sem tud­tuk kér­dezni sen­kitől, hogy merre lehet a Camino. Első alka­lom­mal tér­tünk le a jól kita­po­sott ösvényről és hamar kide­rült, hogy nagy hibát követ­tünk el.

A Camino álta­lá­ban nagyon jól ki volt jelölve. Váro­sok­ban a jár­dákba épí­tett külön­böző kagy­ló­je­lek mel­lett az ország­utak köze­lé­ben „hiva­ta­los” kék Camino táb­lák is mutat­ták az utat (felül sárga kagy­ló­val, közé­pen fehér ala­pon sti­li­zál­tan is elcsi­gá­zott zarán­dok­kal, alul pedig egy fehér nyíl­lal). Az ösvé­nye­ken elég rend­szer­te­le­nül fel­buk­kan­tak deré­kig érő osz­lo­pok is a kék ala­pon sárga sti­li­zált kagy­ló­val, amely­nek a középső, leg­hosszabb vonala ele­inte még az útirányt is mutatta.