A leg­na­gyob­bat azon­ban még­is­csak a gya­log­ló­tár­sa­im­ban csa­lód­tam, akik ahe­lyett, hogy segí­tet­tek volna lerázni Bare­foo­tot, inkább magamra hagy­tak az ügy­ben. Éva folya­ma­to­san a „Miért kell min­dig min­den hülyé­vel szóba áll­nod?” pil­lan­tá­sát vil­log­tatta felém, Ben pedig – ami­kor Bare­foot áll­ha­ta­tos térítő­mun­ká­jára panasz­kod­tam – a kez­deti fenn­tar­tá­sait hamar feledve csak annyit mon­dott, hogy „Fura, de kez­dem meg­ked­velni a fickót!”

Mivel Bare­foot semmi kivet­ni­va­lót nem talált a sza­bad ég alatt alvás­ban, még éjsza­kára is csat­la­ko­zott hoz­zánk. Ami­kor este Reli­egos előtt letá­bo­roz­tunk egy kis fák­kal sze­gé­lye­zett tisz­tá­son, egy­szer csak pár pil­la­natra eltűnt és ami­kor újra meg­je­lent, szé­les vigyor­ral egy víztől csö­pögő, rémül­ten kapá­lózó rákot len­ge­tett előt­tünk a levegő­ben. Gőzöm sincs, hogy hon­nan sze­rez­hette, mert egy csepp víz sem volt a közel­ben, csak a búza­mezők körös körül, és azt sem tud­tam, hogy vajon mihez kez­dett vele (Éva sze­rint berakta a háti­zsák­já­nak az egyik zse­bébe), mert a rák eltűnt, és Bare­foot egy szót sem szólt róla többet.

Mivel nap­köz­ben elkottyan­totta, hogy sze­ret a nap­pal együtt útra kelni, ezért abban remény­kedve alud­tam el, hogy amire fel­éb­re­dek majd hűlt helyét talá­lom, de ami­kor reg­gel kimász­tam a sátor­ból, ott gug­golt Ben­nel egy füs­tölgő parázs­ku­pac mel­lett, és a teg­napi sze­ren­csét­len rák szét­tört pán­cél­já­ból apró fehér cafa­to­kat szemezgettek.

– Hmmm, ez nem is rossz – bólo­ga­tott Ben elis­merően. – Van ott még, ahol ezt fogtad?

Ami­kor az indu­lás után elölről kezdő­dött a nyag­ga­tás, rájöt­tem, hogy kény­te­len leszek a saját kezembe venni a dolgokat.