Egy­szer egy redő­nyös ismerő­söm mesélte, hogy a tola­kodó embe­re­ket úgy szokta lesze­relni, hogy kapás­ból vissza­kel­le­met­len­ke­dik. Ha az utcán meg­cé­lozza egy kére­gető, már nyújtja is a kezét előre egy kis apró­ért, ha tele­fo­non rá akar­nak sózni vala­mit, már kér­dez is vissza, hogy vannak-​​e redő­nyök az ablakon.

Bár a hasonló hely­ze­te­ket én kifi­no­mul­tabb stra­té­gi­á­val sze­re­tem meg­ol­dani, most elér­ke­zett­nek lát­tam az időt, hogy kipró­bál­jam az ő mód­sze­rét. A követ­kező kilo­mé­te­rek alatt ahány­szor Bare­foot térí­tésre nyi­totta a szá­ját, azon­nal vehe­men­sen győz­ködni kezd­tem, hogy jár­jon cipő­ben. Kitér­tem arra, hogy mennyi beteg­sé­get elkap­hat és milyen feles­le­ges veszély­nek teszi ki a lábát azzal, hogy bár­me­lyik pil­la­nat­ban bele­lép­het egy forró ciga­ret­ta­csikkbe, szögbe, vagy üveg­szi­lánkba. Elma­gya­ráz­tam, hogy mennyi szel­lemi erő­for­rást sza­ba­dí­tana fel azzal, ha nem kéne állan­dóan erre figyel­nie. Elme­sél­tem, hogy ha cipő­ben jár, akkor még min­dig leve­heti ha akarja, de for­dítva nem így van. Vázol­tam, hogy mivel a leg­több ember cipő­ben jár, akkor való­színű­leg azért lehet benne valami, és ráadá­sul nem is nézik hülyé­nek az embert. Végül kitér­tem arra is, hogy a cipő­vi­se­lés mennyire kíméli az ízü­le­te­ket a nagy­részt ter­mé­szet­el­le­ne­sen kemény útburkolatokon.

Igen, két­ség­te­le­nül unal­mas az élet cipő­ben, de kipróbálhatná.

Ami­kor dél­után beér­tünk egy Man­silla De Las Mulas nevű, leg­in­kább a vár­fa­la­i­ról híres kis­vá­rosba, oda­rán­ci­gál­tam egy cipő­bolt kira­kata elé és fel­aján­lot­tam, hogy veszek neki egy pár cipőt. Ami­kor vona­ko­dott, fel­aján­lot­tam, hogy egy dara­bon köl­csön­adom neki a Win­ke­met és a flip-​​floppomban gya­lo­go­lok, csak pró­bálja már ki, hogy milyen nagy­szerű az élet az anya­föld rez­dü­lé­sei nélkül!