– Gye­rünk! – nóga­tott. – Kapd le a cipőd!

A követ­kező pár órá­ban nem sza­ba­dul­tam tőle. Ha meg­áll­tunk ő is pihenőt tar­tott, ha elin­dul­tunk ő is mezít­talpra szök­kent és foly­ta­tó­dott az állandó nyag­ga­tás. A pihenők alkal­má­val többé már le sem mer­tem venni a cipő­met, mert csak parázs lett volna a tűzre.

Ele­inte pró­bál­koz­tam pár gyenge, és Bare­foot­ról nagyon könnyen lepergő ellen­érv­vel, később pedig csak szót­la­nul bal­lag­tam mel­lette, hátha meg­unja a dol­got. Végső elke­se­re­dé­sem­ben Jakab­hoz fohász­kod­tam, hogy sza­ba­dít­son meg a gonosztól.

Egy pil­la­na­tig úgy tűnt, hogy ez bejön.

Az egyik falu után útépí­tés miatt mély árkok keresz­tez­ték a Cami­nót, így egy kis terelő­ú­ton át kel­lett gázol­nunk egy füves sza­ka­szon („Jó, mert letisz­títja a lábad!”). Bare­foot kicsit óva­to­san tipegve lépett bele a magas fűbe, aztán egy­szer csak fel­szisszent és miután vissza­sán­ti­kált a Cami­n­óra, kel­let­le­nül meg­mar­kolva az egyik cse­ne­vész fács­kát fel­tette a jobb láb­fe­jét a bal tér­dére. Per­sze las­sí­tás nél­kül tovább kel­lett volna gya­lo­gol­nom, mint ahogy azt Éva és Ben tette, de egy­részt vala­hogy úgy érez­tem, hogy felelős­ség­gel tar­to­zom az új bará­to­mért, más­részt pedig elé­ge­det­ten lát­tam, hogy egy kisebb fada­rab állt ki abból a talp­ré­széből ami nekünk, nor­má­lis embe­rek­nek a legpuhább.

Arra szá­mí­tot­tam, hogy Bare­foot­nak most aztán annyi, mentőt kell hívni, össze­varr­ják a lábát és mehet haza, de csak fel­hor­kant, egyet­len moz­du­lat­tal kirán­totta a fada­ra­bot a tal­pá­ból, elha­jí­totta és már bic­cen­tett is, hogy mehetünk.

– Á, ez csak olyan – legyin­tett –, mint ami­kor bele­megy a cipődbe egy kavics.