– És – hajolt köze­lebb Bare­foot cin­ko­san, miután a víz­hó­lyag témát már ala­po­san körül­jár­tuk – lát­tad azo­kat a bale­ko­kat, akik fizet­nek a talpmasszázsért?

– Per­sze – bólin­tot­tam, néhány alberg­ben ugyanis a helyiek pár euró­ért vál­lal­tak ilyesmit.

– A talp masszí­ro­zá­sá­nak a leg­ter­mé­sze­te­sebb módja a mezít­láb járás – mondta elé­ge­det­ten bic­centve. – Ezek az embe­rek egy­szerűen azért fizet­nek ami nekem ingyen van.

Na így már mind­járt engem is job­ban érde­kelt a dolog. Eszembe jutott, hogy a hát­fá­jós embe­rek is a puha ágyak miatt azok, és kúra­kép­pen éppen ezért kell valami kemé­nyen alud­niuk. Rög­tön ki is fejez­tem az egyet­ér­té­se­met, amit nem fel­tét­le­nül kel­lett volna. Bare­foot­ról ugyanis hama­ro­san kide­rült, hogy nem a nekem szim­pa­ti­kus „csen­des őrül­tek” közé tar­to­zott, hanem egy evan­gé­lista volt, aki állandó és ellen­áll­ha­tat­lan kész­te­tést érzett arra, hogy átté­rítse a „cipő­sö­ket” – vagy ahogy ő mondta: „súzpipöl”-t – a mezít­láb járásra.

Egy fene­va­dat enged­tem ki a ket­recből. Bare­foot meg­érezve szik­rá­nyi egyet­ér­té­se­met, El Burgo Ranero után velünk tar­tott és menet köz­ben sorra ecse­telte a külön­böző talaj­bur­ko­la­tok elő­nyeit és hát­rá­nyait. Ez ele­inte még szó­ra­koz­tató is volt („Az apró­mur­vás nagyon csik­lan­dós tud lenni!”), de aztán ahogy kez­dett bele­me­le­gedni a témába, egyre ide­ge­sítőbb lett. Az utolsó csepp az volt a pohár­ban, ami­kor nyag­gatni kez­dett, hogy vegyem le a cipő­met és pró­bál­jam ki, hogy milyen nagy­szerű dolog „köz­vet­le­nül érezni az anya­föld min­den rezdülését”.

Na, én épp ezt nem akartam.