« | Pár ismerős archoz hozzácsapódva megvacsoráztunk az egyik étterem teraszán, majd a 400. kilométerünk szolid megünneplése után – abban a reményben, hogy a show-műsor talán majd megkoronázza az estét – visszaindultunk az albergbe. Az épület körül már óriási tömeg verődött össze, amikor odaértünk. Kocsik parkoltak mindenfelé és a helyiek a legvasárnapibb ruháikban feszítve izgatottan keringtek a bejárat előtt. Amint a műsor első pár percéből kiderült, a környék általános iskolás korú fiataljai különböző zenés-táncos darabokat adtak elő a 20-as évek kabaré stílusában. A főleg lányokból álló szereplőgárda nagy izgalommal, lelkesedéstől kipirult arccal táncolva tátogott a pár perces számokra, majd tapsvihar közepette kifutottak a nézőtér széksorai közötti folyosón és eltűntek a hálószintre vezető lépcsőt takaró vastag függöny mögött, hogy a helyüket egy másik csapat vehesse át a színpadon és folytatódjék a show. Az estét minden bizonnyal egy fekete göndör hajú dagi kislány vitte el, akinek elég volt csak kilibbennie a színpadra a fodros szoknyácskája alól kivillanó sonkáival, hogy tapsvihar törjön ki, ami bizonyára elgondolkodtatta az átmeneti öltözőben sminkelő és a hajukat bodorító széplányokat az élet igazságtalanságáról. Bár kopott zarándokruháinkban inkább betolakodóknak éreztük magunkat a kisváros életébe, a Fásy-mulató adásainak színvonalát minden amatőrségével együtt is bőven túlszárnyaló show-műsort nagy élvezettel néztük az üvegfal mögül. Persze igazság szerint egy zarándok – és azt hiszem, hogy most nyugodtan beszélhetek mindannyiunk nevében – bármit szívesen néz amiben nem szerepelnek búzamezők vagy murvával leszórt gyalogutak. 231/382
|
» |
Hozzászólások (3):
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Megosztás: