Pár ismerős arc­hoz hoz­zá­csa­pódva meg­va­cso­ráz­tunk az egyik étte­rem tera­szán, majd a 400. kilo­mé­te­rünk szo­lid meg­ün­nep­lése után – abban a remény­ben, hogy a show-​​műsor talán majd meg­ko­ro­názza az estét – vissza­in­dul­tunk az albergbe.

Az épü­let körül már óri­ási tömeg verő­dött össze, ami­kor oda­ér­tünk. Kocsik par­kol­tak min­den­felé és a helyiek a leg­va­sár­na­pibb ruhá­ik­ban feszítve izga­tot­tan kering­tek a bejá­rat előtt. Amint a műsor első pár per­céből kide­rült, a kör­nyék álta­lá­nos isko­lás korú fia­tal­jai külön­böző zenés-​​táncos dara­bo­kat adtak elő a 20-​​as évek kabaré stí­lu­sá­ban. A főleg lányok­ból álló sze­replő­gárda nagy izga­lom­mal, lel­ke­se­déstől kipi­rult arc­cal tán­colva táto­gott a pár per­ces szá­mokra, majd taps­vi­har köze­pette kifu­tot­tak a néző­tér szék­so­rai közötti folyo­són és eltűn­tek a háló­szintre vezető lépcsőt takaró vas­tag füg­göny mögött, hogy a helyü­ket egy másik csa­pat vehesse át a szín­pa­don és foly­ta­tód­jék a show.

Az estét min­den bizonnyal egy fekete gön­dör hajú dagi kis­lány vitte el, aki­nek elég volt csak kilib­ben­nie a szín­padra a fod­ros szok­nyács­kája alól kivil­lanó son­ká­i­val, hogy taps­vi­har tör­jön ki, ami bizo­nyára elgon­dol­kod­tatta az átme­neti öltöző­ben smin­kelő és a haju­kat bodo­rító szép­lá­nyo­kat az élet igazságtalanságáról.

Bár kopott zarán­dok­ru­há­ink­ban inkább beto­la­ko­dók­nak érez­tük magun­kat a kis­vá­ros éle­tébe, a Fásy-​​mulató adá­sa­i­nak szín­vo­na­lát min­den amatőr­sé­gé­vel együtt is bőven túl­szár­nyaló show-​​műsort nagy élve­zet­tel néz­tük az üveg­fal mögül. Per­sze igaz­ság sze­rint egy zarán­dok – és azt hiszem, hogy most nyu­god­tan beszél­he­tek mind­annyi­unk nevé­ben – bár­mit szí­ve­sen néz ami­ben nem sze­re­pel­nek búza­mezők vagy mur­vá­val leszórt gyalogutak.