« | – Valahol erre lehetnek és nagyjából gyalogtempóban haladnak – szólt közbe békítőleg a svájci –, úgyhogy biztos találkoztok még velük. Érdekes csapat, az biztos... – Jaaaa! – helyeselt Ben. – Valami kozákoknak vannak öltözve, korabeli egyenruhába, karddal meg minden... – A vezetőjük pedig egészen elképesztő – ingatta elismerően a fejét a svájci. – Minden nyelven beszél. Angolul, németül, spanyolul és talán még franciául is... És gondolom magyarul. Így születnek a legendák. Miután berendezkedtünk, az albergue hangulatához méltatlan, hevenyészetten összetákolt és átázott zuhanyblokkban rendbe hoztuk magunkat, majd a lépcső alján balra nyíló aprócska (és a célra teljesen alkalmatlan) takarító helyiségben kimostuk az összes ruhánkat ami nem volt rajtunk és kiteregettünk az albergue mögötti keskeny sikátorban felállított szárítóállványokon. Ez némileg kockázatos vállalkozásnak tűnt, ugyanis magasan felettünk, a tető szélén egy sorban ült Sahagún összes galambja (bizonyára a bebörtönzött társaik kiszabadítására irányuló tervet szövögetve) és a földön a fal mentén vastag rétegben álló madárszar mennyiségéből ítélve már nem is kevés ideje. Este hat is elmúlt mire végre elindultunk felfedezni a várost, bár a kihalt utcákon nem sok izgalom várt ránk. Azt azért nem mondanám, hogy Sahagún nem volt hangulatos hely, de az egészen elképesztő, mudejár stílusban épült 12. századi téglatemplomot, az Iglesia de San Tirsót és a főtér szélén körben zsibongó éttermeket és bárokat leszámítva akár Sásdon is lehettünk volna egy vasárnap délután. 230/382
|
» |
Hozzászólások (5):
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Megosztás: