Pár kuko­ri­ca­tábla után átkel­tünk a for­gal­mas N-​​120-​​as főú­ton (ami egyéb­ként szinte végig­kí­séri az egész Cami­nót), majd ami­kor egy magas fák­kal sze­gé­lye­zett csen­des asz­fal­t­úton magunk mögött hagy­tunk már min­den bok­rot és házat, körbe-​​körbe csak sík mezők lát­szot­tak – jobbra a távol­ban az A-​​231-​​es autó­pá­lya híd­ja­i­val és előt­tünk az állí­tó­lag már a római idők óta hasz­nált út nyíl­egye­ne­sen a vég­te­lenbe futó sárga kavi­csos csíkjával.

Egy pil­la­na­tig sem gon­dol­tam, hogy bármi prob­lé­mát jelen­tene szá­munkra ez a leg­hosszabb sza­kasz, hiszen közel 400 kilo­mé­ter­rel a lábunk­ban ruti­nos, öreg­róka gya­log­lók­nak szá­mí­tot­tunk. Tulaj­don­kép­pen úgy tűnt, hogy a vég­te­len­sé­gig el tud­nánk gya­lo­golni, ha nem kéne néha meg­áll­nunk enni vagy aludni. Még az örökké gyű­lölt háti­zsá­kok is olyan pil­la­na­tok­ban jutot­tak már csak eszünkbe, ami­kor beszo­rul­tunk egy szűk bolt­aj­tóba vagy éppen a rajta lógó füg­göny­csí­kok gaba­lyod­tak a szer­te­szét álló pántokba.

A gya­log­lás mono­ton­sá­gát eddig azon­ban min­dig épp idő­ben meg­sza­kí­totta egy-​​egy falu, kanyar, vagy leg­alább egy dom­bocska, ami ad az ember­nek egy­fajta viszo­nyí­tási ala­pot, ami­hez képest érzé­keli, hogy halad előre és nem­csak egy hely­ben topog.

Ezzel szem­ben bár köz­vet­le­nül Car­rión után még fel­tűnt balra egy épü­let, mel­lette egy kút­tal (amiből a leg­na­gyobb csa­ló­dá­sunkra nem folyt víz, akár­mennyire is pum­pál­tam), a Camino ezután még azt a fáradt­sá­got sem vette, hogy kanya­rod­jon egy kicsit. Akár egy fehér doboz­ban is gya­lo­gol­hat­tunk volna – a látó­ha­tár szé­léig csak a nyíl­egye­nes út vib­rált az egyre erő­seb­ben tűző nap­sü­tés­ben. Alig tíz perc kel­lett ahhoz, hogy tel­je­sen elve­szít­sük az időérzékünket.