A car­ri­óni sátor­tá­bor­ban aztán egé­szen várat­la­nul fel­csil­lant szá­mára a remény. Az iro­dá­nál meg­álló egyik spa­nyol brin­gás­nak ugyanis épp egy olyan szo­li­dabb, klasszi­kus stí­lusú nap­szem­üveg volt a fejére tolva, ami­lyenre Éva vadá­szott. A srác egy ideig mohó pil­lan­tá­sok­kal for­gatta a kezé­ben Éva tudományos-​​fantasztikus nap­szem­üve­gét, ám a haver­já­val foly­ta­tott rövid spa­nyol sus­mus után gya­na­kodó sze­mek­kel kezd­tek mére­getni minket.

– De ez egy nagyon drága nap­szem­üveg – nyúj­totta vissza Évá­nak, mint­egy magya­rá­zatra várva.

– Ja, de nem az enyém – kezdte Éva a lehető leg­rosszab­bul, majd kissé zava­ro­san elme­sélte a tör­té­ne­tét és ezzel el is dőlt a dolog. A srác a fejét rázva arra hivat­ko­zott, hogy a saját­ját egy ked­ves ismerő­sétől kapta aján­dékba és elállt a cse­rétől, ami­vel Éva utolsó esé­lye is elúszott arra, hogy nap­köz­ben valaha is rá tud­jak nézni anél­kül, hogy fel ne kuncogjak.

Így miután fel­töl­töt­tük a fla­ko­no­kat, elkö­szön­tünk a ked­ves gond­nok­lány­tól és fel­sze­delőz­köd­tünk, már csak annyi dol­gunk maradt, hogy neki­vág­junk a 17 kilo­mé­te­res forró, árnyék­ta­lan, fát­lan és víz­te­len szakasznak.

– Buen Camino! – kiál­tott utá­nunk a lány olyan aggo­dal­mas kép­pel, mintha leg­alábbis a Sza­ha­rát készül­tünk volna átszelni.

Min­den figyel­mez­te­tése elle­nére azon­ban, amíg ki nem gya­lo­gol­tunk a város­ból, több árnyék is akadt, mint amit eddig Palen­ci­á­ban meg­szok­tunk. Elgya­lo­gol­tunk az ezer­éves San Zoilo – egy­kor kolos­tor, ma hotel­ként üze­melő – hosszú épü­let­cso­portja előtt, majd egy rövid sza­ka­szon csen­des kert­vá­rosi része­ken haladtunk.