Min­den addigi jól bevált una­loműző tech­nika is fel­mondta a szol­gá­la­tot. Hiába pró­bál­tam éne­kelni (szi­go­rúan köte­lező hát­ra­pis­lan­tás után), vagy a kavi­cson való gya­log­lás kel­tette mono­ton lépé­szaj hatá­sára tes­ten kívüli élményt elő­idézni (ami­nek a tit­kába az Arroyó­ban meg­is­mert rasz­ta­f­ri­zu­rás fia­tal­em­ber veze­tett be min­ket), egy idő után már csak annak a két kér­dés­nek a trá­gár vál­to­za­tai kereng­tek a fejem­ben, hogy „Mikor érünk már oda?” és vajon „Elég lesz-​​e a vizünk?”. Ettől per­sze csak még szom­ja­sabb lettem.

Éva a mono­to­ni­tás ellen úgy véde­ke­zett, hogy az út menti bok­ro­kat kezdte el fény­ké­pez­getni. „Hú, ezt nézd meg, milyen szép húsos levele van!” kiál­tott fel néha és „Sze­rin­ted ez milyen növény lehet?” kér­dezte, de mon­da­nom sem kell, hogy nekem min­den bokor egy­forma volt. Ami­kor az egyik mel­lett már vagy öt perce áll­tunk a tűző nap­sü­tés­ben és kicse­re­pe­se­dett száj­jal fel­mor­dul­tam, hogy „Men­jünk már, mert sosem érünk oda!”, Éva új mókát talált.

– Mi van? – nézett rám ártat­lan sze­mek­kel. – Pará Zoltán?

– Ha-​​ha.

– Vagy netán... – gon­dol­ko­zott kicsit – Unatko Zoltán?

– Öööö.... – pró­bál­tam vissza­vágni valami hasonló szel­le­mes­ség­gel, de hát Évá­val szem­ben ilyes­mire nem sok esé­lyem van. – Éva... dzáró?

Ami per­sze nem is stimmelt.

– Béná Zol­tán? – vágta rá azon­nal, és csak akkor szól­tam hozzá leg­kö­ze­lebb, ami­kor pár kilo­mé­ter­rel később elér­tünk egy máso­dik kút­hoz, és vagy egy­per­ces kitartó pum­pá­lás után végül locsogva meg­in­dult belőle a víz.