Amíg mi Szi­lár­dá­val ezen ügy­köd­tünk, Éva a konténer-​​iroda elé fris­sen befutó brin­gá­sok­kal pró­bálta meg elcse­rélni a napszemüvegét.

Az tör­tént ugyanis, hogy bár az indu­lás előtt jó pár­szor kihang­sú­lyoz­tam, hogy mennyire fon­tos a nap­szem­üveg egy olyan túrán, ahol az idő nagy részét tűző napon tölti az ember, Éva ott­hon felej­tette a saját­ját. Ezt mond­juk én azon az ala­pon, hogy sze­re­tem tudá­lé­ko­san bólo­gatva azt mon­do­gatni, hogy „Ugye meg­mond­tam!”, nem is nagyon bán­tam, ő viszont annál inkább.

Tény, hogy hősi­e­sen állta a nap­sü­tést (volt egy szal­ma­ka­lapja, de bár­hol vehe­tett volna egy nap­szem­üve­get is), ám ami­kor az oba­nosi alberg­ben a reg­geli indu­lás előtt elpa­na­szolta a dol­got Juan­nak, a ked­ves hos­pi­ta­lero rövid fiók­ban koto­rá­szás után a kezébe nyo­mott egy bicik­lis szem­üve­get. Éva elszán­tan til­ta­kozni kez­dett, ám Juan a maga Zen stí­lu­sá­ban elma­gya­rázta, hogy a Cami­nón tel­je­sen meg­szo­kott dolog az alber­gek­ben szán­dé­ko­san vagy vélet­le­nül hát­ra­ha­gyott tár­gyak újrahasznosítása.

Éva ennek meg­örült, ám ami­kor fel­tette a nap­szem­üve­get, az alber­gue elő­te­ré­ben dől­tünk a neve­téstől. Az állan­dóan arra ólál­kodó Dan még pár helyi csel­lengőt is behí­vott az utcá­ról és mintha pár vaku is elvil­lant volna mielőtt még Éva leve­hette volna a nap­szem­üve­get. Nem mintha nem lett volna diva­tos darab, inkább túl­sá­go­san is az volt. Olya­nok vol­tak ráírva, hogy „ext­remeoptiks” meg „X-​​CORE POLYCARBONATE LENS” és Éva úgy nézett ki benne, mint egy távoli bolygó idő­utazó csil­lag­har­cosa. Miután jól kine­vet­tük magun­kat és a falu­siak a könnye­i­ket töröl­getve a dol­gukra ered­tek, Juan azt taná­csolta, hogy cse­rél­jük majd el egy bicik­lis­sel, ami­vel Éva azóta is kitar­tóan, bár siker­te­le­nül próbálkozott.