Fró­mis­tá­ból a Camino 20 kilo­mé­te­ren keresz­tül csi­csás nevű, ám jelen­ték­te­len fal­vak közt haladt a nyíl­egye­nes, kopott országút men­tén, így csak más­nap dél körül értünk Car­rión de los Con­desbe. Meg­ebé­del­tünk, majd átsé­tál­tunk a város­kán, és a Car­rión folyó fölött átívelő hosszú híd után leka­nya­rod­tunk a par­ton álló sátor­tá­bor­hoz, ami a város vil­lany­osz­lo­pa­ira ragasz­tott pla­ká­tok sze­rint egy ingye­nes alber­gue volt. Mi csak vizet akar­tunk töl­teni és tájé­ko­zódni a ránk váró 17 kilo­mé­te­res „siva­tagi szakaszról.”

– Nincs ott semmi – mondta tört angol­lal a mele­gítő­nad­rá­gos hos­pi­ta­lera, akiről jó időbe telt eldön­te­nem, hogy fiú-​​e vagy lány, főleg azért, mert erő­sen hason­lí­tott egy Szi­lárd nevű pécsi ismerő­sömre. – Nincs falu, nincs kút – vono­gatta a vál­lát kissé saj­nál­kozva, mintha éppen­ség­gel ő tehetne a dolog­ról. – Nincs fák.

A sátortábor-​​albergue konténer-​​irodájában beszél­get­tünk miköz­ben pecsé­te­ket ütött a credencialokba.

– Még fák sin­cse­nek? – kér­dez­tem kétkedve.

– No – rázta a fejét kitar­tóan. – No sombra...

– Azt mondja nincs árnyék – for­dí­tot­tam Évá­nak tudálékosan.

– Maradni itt – muta­tott a lány ki az ajtón, és bár való­ban von­zóak vol­tak a folyó­parti cse­ne­vész fák közötti napon olva­dozó kato­nai sát­rak, inkább udva­ri­a­san vissza­uta­sí­tot­tuk a meghívást.

– Oké – vonta meg a vál­lát –, de vinni sok víz, mert no fuente! – emlé­kez­te­tett min­ket még egy­szer, mielőtt átnyúj­totta volna a lepe­csé­telt credencialokat.

A lány talán a leg­ked­ve­sebb hos­pi­ta­lera volt, aki­vel az úton talál­koz­tunk. Még a csap­hoz is kikí­sért, hogy sze­mé­lye­sen meggyőződ­jön róla, hogy csu­rig fel­töl­töm az összes fla­ko­nun­kat vízzel.