Zeusz elme­sélte, hogy előző ősszel a Pire­ne­u­sok fran­cia olda­lán vad­disz­nó­va­dá­szok kilőt­tek egy Canelle (azaz Fahéj) névre hall­gató med­vét, mert az állí­tó­lag „meg­tá­madta őket.”

– Per­sze ez barom­ság – rin­gatta a fejét, mint egy bar­na­medve –, de ha így is volt, gon­do­lom csak a bocsát akarta védeni. Az a baj – nézett ki elgon­dol­kodva egy pil­la­natra a nyi­tott ajtón az utcára, majd vissza­for­dulva rám nézett és meg­ko­cog­tatta a halán­té­kát a muta­tó­uj­já­val –, hogy az embe­rek nem értik a medvéket.

Ami gon­do­lom azért lehet, mert nem vagyunk med­vék, akik­kel egyéb­ként még nincs vége a meg­le­pe­té­sek­nek. Zeusz­tól azt is meg­tud­tuk, hogy Spa­nyol­or­szág­ban él a nyugat-​​európai far­kas­po­pu­lá­ció nagyob­bik része és az itt vonyító mint­egy 2000 far­kas olyan jól elvan, hogy még vadászni is lehet rájuk.

– De már rajta vagyunk, hogy ne lehes­sen – szö­gezte le gyor­san, majd nagyot húzott a sörös­kor­só­ból és lecsapta a bárpultra.

– És mer­re­felé van­nak ezek a far­ka­sok? – kér­dez­tem kényel­met­le­nül fész­kelődve a bárszéken.

– Ó, hát erre­felé – muta­tott körbe a kezé­vel, mintha ez lenne a világ leg­ter­mé­sze­te­sebb dolga. – Kicsit észa­kabbra. Annak a 2000-​​nek dur­ván a fele itt él Cas­tilla y León­ban, 600 meg Galiciában.

– Ott is? – egye­ne­sed­tem fel, hiszen épp oda tar­tot­tunk. Gali­cia fővá­rosa ugyanis San­ti­ago de Compostela.

– Ja, ja – mondta csil­logó sze­mek­kel. – Tud­já­tok, Gali­cia egy gyö­nyörű tar­to­mány! Ma is ugyan­olyan, mint sok­száz éve lehe­tett. Ott az embe­rek nem akar­ják meg­vál­toz­tatni a kör­nye­ze­tü­ket, inkább ők iga­zod­nak hozzá. A far­ka­sok is azért érzik ott olyan jól magu­kat, mert békén hagy­ják őket.