– Ez azt jelenti, hogy akár talál­koz­ha­tunk is ott far­kas­sal? – kér­dez­tem egyre kényel­met­le­neb­bül fice­regve, mert cse­kély számú kora gyer­mek­kori emlé­keim közül kettő is a szó­ban forgó vadak­kal kap­cso­la­tos. Az egyik a Mér­ges mackó pórul­jár című dia­film, amit azóta sem mer­tem soha végig­nézni (pedig a nővé­rem sze­rint a mackó a végén tény­leg pórul jár), a másik pedig a Kőszívű ember fiainak az a hír­hedt far­ka­sos jele­nete, amitől Zeusz­nak bizo­nyára eldur­ranna a feje, ha valaki meg merné neki mutatni.

– Ááá! Zamo­rába kell men­ned, ha far­kast akarsz látni – hor­kant fel jócs­kán fél­re­értve érdeklő­dé­se­met. – Erre­felé már csak sta­tisz­ti­kai ala­pon is kép­te­len­ség. Gali­ci­á­ban pél­dául 40 négy­zet­ki­lo­mé­terre jut egy pél­dány, de tudod, az embe­rek nagyon buták, ami­kor vad­ál­la­tok­ról van szó – mondta és rög­tön kicsit el is szé­gyell­tem magam. – Ezek az álla­tok alap­vetően félén­kek és kerü­lik az embert. Ha vélet­le­nül össze­fut­nál egy far­kas­sal vagy med­vé­vel, akkor való­színű­leg neked fogal­mad sem lesz róla, hogy talál­koz­ta­tok. Csak ők fog­ják tudni, hogy te ott vagy...

Ez meg is nyug­ta­tott meg nem is, ezért szí­ve­sen meg­kér­dez­tem volna, hogy mit tegyünk, ha mégis össze­fut­nánk eggyel, de Zeusz­nak ekkor meg­csör­rent a mobilja. Fel­vette, majd 10 másod­perc­nyi hall­ga­tás után bele­böm­bölt a maga – álta­lá­ban kariz­ma­ti­kus embe­rekre jel­lemző – állan­dóan mér­ges és han­gos stí­lu­sá­ban. Bár egy kuk­kot sem értet­tem abból amit mon­dott, úgy hang­zott, hogy „MICSODA? Csak azért enged­jük el távo­labb azt a húsz far­kast, mert közel van az óvoda? Az apjuk faszát!”

Nagy­já­ból ez volt a leg­iz­gal­ma­sabb dolog, ami tör­tént velünk Palenciában.