Miután kellően kiször­nyül­köd­tük magun­kat, a kör­sza­kál­las ame­ri­kai meg­nyug­ta­tott min­ket, hogy az alig 100 méter­rel a fenn­sík fölé maga­sodó hegy­vo­nu­lat – az Alto de Mos­te­lares – lesz az utolsó komoly emel­kedő a követ­kező 200 kilo­mé­te­ren. A dom­bon túl kezdő­dik ugyanis (bár egye­sek sze­rint már Bur­gos­nál) a Cami­nó­nak a pereg­ri­nó­kat leg­job­ban meg­osztó sza­ka­sza: a meseta, ami tulaj­don­kép­pen egy nagy­já­ból 700 méter­rel a ten­ger­szint felett húzódó óri­ási fenn­sík Spa­nyol­or­szág közepén.

Van aki sze­reti és van aki utálja, min­den­esetre ami­kor végre fel­ér­tünk a hegy tete­jére és kili­heg­tük magun­kat, az elénk táruló pano­ráma nem sok jót ígért. Helyen­ként még a Mars is barát­sá­go­sabb lehet. További vég­te­len búza­mezők sora­koz­tak amed­dig csak ellát­tunk és a táj lapos sár­ga­sá­gát a hori­zont alatt csak egyet­len sötét csík sza­kí­totta meg: a Pisu­erga folyó zöl­dellő völ­gye, ami 5 kilo­mé­ter­rel odébb egy­ben a soron követ­kező megyénk, Palen­cia hatá­rát is jelentette.

A Camino palen­ciai sza­ka­sza éppen olyan, mint a Kadark­út­ról a Gige–Csököly–Jákó fal­va­kon át Nagy­ba­jomba vezető út és épp ezért való­színű­leg a máso­dik leg­unal­ma­sabb hely a vilá­gon. A megyé­ben három nap alatt 65 kilo­mé­tert gya­lo­gol­tunk jelen­ték­te­len, poros fal­va­kon és búza­mező­kön keresz­tül, de nem nagyon emlék­szem, hogy bármi érde­kes tör­tént volna velünk, ami per­sze nem fel­tét­le­nül jelenti azt, hogy erre­felé soha nem is tör­té­nik semmi.

Kér­dez­zék csak Pru­den­cio Teje­ri­nát, azt a 75 éves helyi fér­fit, aki 2004 máju­sá­ban gom­ba­sze­dés köz­ben szem­be­ta­lál­ko­zott egy tüzelő nős­tény bar­na­med­vé­vel. Nem tudom, talán a med­vé­nek meg­tet­szett az öreg, min­den­esetre amint meg­látta, utána eredt és egy rövid és paj­kos bir­kó­zás során jól meg­ha­rap­dálta a kiálló testrészeit.