15

Más­nap reg­gel álmo­san sétál­tunk be a vár­rom lábá­nál fél­ka­réj­ban elte­rülő Cast­ro­je­rizbe. Egy kuká­nál meg­sza­ba­dul­tunk az esti buli sze­me­tétől, majd beül­tünk egy kávé­zóba a főtér han­gu­la­tos pro­me­nád­já­nak bolt­ívei alatt és kikér­tük a szo­ká­sos reg­geli kávén­kat. Egy dara­big figyel­tük ahogy a bot­ja­ik­kal elko­pog­nak előt­tünk az úton a zarán­do­kok, majd kér­tünk még egy kávét és pár croissant-​​t hoz­zá­csapva megreggeliztünk.

Ben egy jó fél órá­val később, csi­csergős han­gu­lat­ban futott be Horseface-​​szel, a kör­sza­kál­las ame­ri­ka­i­val és a mosoly­gós belga pereg­ri­ná­val az olda­lán. Úgy meg­örül­tünk neki, mintha már ezer éve nem lát­tuk volna egy­mást, majd a közös reg­geli alatt végig­hall­gat­tuk a lovag­ja­i­nak gyűrű­jé­ben büsz­kén feszítő Hor­seface drá­mai rész­le­tek­ben dús­káló beszá­mo­ló­ját a hon­ta­nasi fürdő­zésről és albergue-​​életről.

Ami­kor végez­tünk, a szűk utcá­kon keresz­tül elin­dul­tunk kifelé Cast­ro­je­riz­ből, egye­ne­sen neki az előt­tünk elte­rülő pár kilo­mé­te­res fenn­sík túl­ol­da­lán maga­sodó kopár hegy­ge­rinc­nek, ami­nek az olda­lán pár fel­felé ara­szoló han­gyá­nyi pereg­rino is tisz­tán kive­hető volt.