– Ti is lát­tá­tok? – kér­dezte Ben, ami­kor már kifelé gya­lo­gol­tunk a falu­ból. – Mintha...

– Bizony... – csó­vál­tam a fejem. – Nagy szív­tipró vagy!

Épp ekkor értünk oda a strand bejá­rata elé. Min­den vára­ko­zá­som­mal ellen­tét­ben azon­ban kicsit elbi­zony­ta­la­nodva mére­get­tem a sövény túl­ol­da­lán kéklő meden­cét. Lehet, hogy fur­csán hang­zik, de 300 kilo­mé­ter gya­log­lás után túl mace­rás­nak tűnt lepa­kolni a háti­zsá­kot, és levet­kőzni csak azért, hogy a strand zárá­sáig vissza­lévő pár órá­ban össze­vi­zez­zem magam. Éva ugyan­ezt gondolta.

– Én min­den­kép­pen beme­gyek – szö­gezte le Ben a húzó­do­zá­sun­kat látva. – De tud­já­tok mit? Itt mara­dok az alberg­ben, és majd hol­nap reg­gel talál­ko­zunk abban a követ­kező város­ban... abban a... Fidelcastróban.

– Cast­ro­je­riz­ben?

– Ja... Ott.

– Azért vigyázz magadra – bic­cen­tet­tem az alber­gue felé.

– Ti meg... – kacsin­tott vissza cin­ko­san – ...évfor­du­lóz­za­tok csak nyugodtan.

Mert­hogy Évá­val aznap ünne­pel­tük a 4. házas­sági évfor­du­lón­kat. Azt nem állí­ta­nám, hogy ez lett volna a leg­ro­man­ti­ku­sabb, de min­den­kép­pen külön­le­ges volt. Egy csen­des, fák­kal sze­gé­lye­zett vidéki asz­fal­t­úton gya­lo­gol­tunk még egy jó más­fél órát, át az egy­szerű alberg­nek is ott­hont adó, han­gu­la­tos 14. szá­zadi San Antón kolos­tor­rom hatal­mas bolt­ívei alatt, és ami­kor a távol­ban egy szik­la­szir­ten fel­tűnt a kör­nyé­ket vigyázó cast­ro­je­rizi vár, jobbra fel­ka­nya­rod­tunk egy domb­ol­da­lon, és egy leara­tott búza­tábla mel­lett tábort vertünk.