A háti­zsá­kok mélyéről elő­bá­nyász­tunk két tonhalsaláta-​​konzervet és a nagy alka­lomra még előző nap egy bur­gosi super­mer­ca­dó­ban szer­zett pezs­gőt, majd kiül­tünk a sátor elé, és meg­va­cso­ráz­tunk. Utána jól­la­kot­tan hát­radől­tünk a fűben, és a húgy­me­leg pezs­gőt bádog­bög­rék­ből kor­tyol­gatva lus­tán bámul­tuk, ahogy a nap szép las­san lekú­szik a Cast­ro­je­riz fölé maga­sodó vár­rom mögött.

Vilá­gos, hogy egy igazi macsó sosem mon­dana ilyet, de ahogy elnéz­tem Évát, amint fel­hajtja a pezs­gő­jét, ami­ben egy perce még egy han­gyát lát­tam kalim­pálni, tisz­tá­ban vol­tam vele, hogy ez egy töké­le­tes pil­la­nat. Kívánni sem lehe­tett volna job­bat. Aztán a tekin­te­tem a fűben heverő üres kon­zerv­do­bo­zokra tévedt, és fel­sza­ladt a szemöldököm.

– Te emlék­szel, hogy eze­ket a kon­zer­ve­ket melyik polc­ról vet­tük le?

– Miért? – nézett rám gya­na­kodva Éva.

– Neked nem fur­csa raj­tuk valami?

– Mire gon­dolsz? – for­gatta körbe az egyik dobozt.

– Nézd csak meg a márkáját...

– Mi baj van a már­ká­já­val? – vizs­gálta meg ala­po­sab­ban, de csak nem értette, hogy hová aka­rok kilyukadni.

– Olvasd fel han­go­san... – biztattam.

– M-​​I-​​A-​​U – betűzte, majd a fel­is­me­rés és undor külö­nös keve­ré­ké­vel az arcán elis­mé­telte. – Miau?

– Miau – bólintottam.

– Gon­do­lod, hogy...?

– Hát, nem tudom... – von­tam meg a vál­lam. – A macs­kák sze­re­tik a halat.