Megint mások bizo­nyos szufi cso­por­tok­kal vél­nek kap­cso­la­tot fel­fe­dezni (szu­fiul ugyanis az anser állí­tó­lag társat jelent), de min­den okos­ko­dás elle­nére sze­rin­tem a miti­kus össze­füg­gés lényege leg­in­kább a libák­nak abból a nem elha­nya­gol­ha­tóan jó tulaj­don­sá­gá­ból szár­ma­zik, hogy remek husi­ká­juk van, ami bizo­nyára sok éhes zarán­do­kon segí­tett az eltelt évszá­za­dok során.

Miután elkö­szön­tünk az olasz gond­nok­tól, a siva­ta­gos tájon mind­össze 5 kilo­mé­tert kel­lett gya­lo­gol­nunk, hogy a dél­utáni hőség­ben lógó nyelv­vel elér­jünk az alig 50 lakosú, düle­dező Hon­ta­na­sig. A falu köze­pén álló bár-​​albergben kikér­tük a dél­utáni egye­u­rós sörün­ket, és csat­la­koz­tunk az épü­let előtti árnyékba kira­kott műa­nyag szé­ke­ken unat­kozó zarándokokhoz.

– Nem sok­kal a falu után van az úszó­me­dence – mondta az érdeklő­dé­sünkre egy ame­ri­kai nő, akit Ben később csak Horseface-​​ként emle­ge­tett, nem is min­den ok nél­kül. A nő még ülve is jópár méter magas volt. – Én is oda készü­lök – búgta csá­bo­san Ben felé, aki olyan vics­or­ral a képén bólo­ga­tott, mint a pár­zást szi­ma­toló bak­macs­kák –, mert már nagyon vágyik a hab­tes­tem egy kis kényeztetésre.

– Én is megyek – pat­tant fel a nő mel­lett ülő kopasz, kör­sza­kál­las férfi, aki a kiala­ku­ló­ban lévő románc miatt meg­le­hető­sen zak­la­tott­nak tűnt.

– Csak ne lenne olyan nehéz fel­állni! – mondta Hor­seface a másik olda­lán ülő belga pereg­ri­ná­nak, majd a kezébe vette az asz­ta­lon előtte heverő vas­kos köny­vet, óva­to­san fel­állt, és szé­gyenlő­sen vissza­pis­lantva Benre a bár nyi­tott ajtaja felé indult.