– Meg vagyunk hívva ebédre! – össze­gez­tem Évá­nak a fej­le­mé­nye­ket, majd bemu­tat­tam őt az öreg­nek. – Mi esposa!

– Ebédre? – kere­ke­dett el Éva szeme a lel­kes­ség leg­ap­róbb jele nél­kül. – Hiszen van mit ennünk...

– Tudom, tudom... – mond­tam, majd gyor­san kifej­tet­tem neki, hogy itt nem annyira kunye­rá­lás­ról van szó, mint inkább egy­fajta kul­tu­rá­lis meg­me­rít­ke­zésről a spa­nyo­lok min­den­nap­ja­i­ban. Hiszen mi érhetne fel a meg­is­me­ré­sükre tett fára­do­zá­sa­ink rögös útján egy magán­ház­nál eltöl­tött ebéd­del? Semmi. Én mon­dom semmi. Arról nem is beszélve, hogy a reg­geli is jó régen volt már ott Grañón­ban, és ebédre éppen ton­ha­las szend­vi­cset készül­tünk enni, ami­hez gon­do­lom nem szük­sé­ges további kom­men­tárt fűznöm.

Így Ben fel­éb­resz­té­sére tett pár remény­te­len pró­bál­ko­zás után (végül a cipő­jébe tűz­tünk egy cet­lit, hogy ebé­delni men­tünk) Évá­val kíván­csian követ­tük az előt­tünk cso­szogó öre­get. Pár szűk mel­lék­ut­cán keresz­tül egy szürke, valaha bizo­nyára szebb napo­kat látott, düle­dező házacs­ká­hoz értünk, ami inkább tűnt fel­szá­mo­lás alatt lévő épü­let­nek, mint olyan­nak, ami­ben lakott valaki. Az öreg egy pil­la­natra meg­állt a kapu előtt, és körül­né­zett, mintha nem lenne biz­tos a dol­gá­ban, de aztán betolta a rozoga faaj­tót, lehaj­tott fej­jel belé­pett a sötétbe, és báto­rító kéz­moz­du­la­tok­kal invi­tált min­ket is befelé.

– És mi van, ha ki akar min­ket rabolni? – tor­pant meg Éva az ajtó előtt. – Vagy szervkereskedő?

– Hülyés­kedsz? – néz­tem a kapu fél­ho­má­lyá­ban önfe­led­ten resz­kető aggas­tyánra, de azért „biz­tos ami biz­tos” ala­pon udva­ri­a­san elő­re­en­ged­tem Évát.