Mivel senki sem ugrott elő az elő­tér egyik sötét sar­ká­ból egy injek­ciós tűt maga előtt tartva, egy oldal­aj­tón át követ­tük az öre­get egy lesö­té­tí­tett hűvös helyi­ségbe, ami a sza­gok­ból és kör­vo­na­lak­ból ítélve egy konyha lehe­tett. Vak­sin tapo­ga­tózva letet­tük a háti­zsá­ko­kat az ajtó mellé, és mire a sze­mem épp hoz­zá­szo­kott volna a sötét­ség­hez, a férfi kihaj­tott egy spa­let­tát, és a fény betó­dult az abla­kon. Ami­kor pár másod­perc­cel később sajgó szem­fe­nék­kel körül­néz­tem, meg­nyu­godva tapasz­tal­tam, hogy a konyha – azért itt nem egy Stahl-​​konyhájára kell gon­dolni – egé­szen taka­ros volt.

A beren­de­zés nem sok­ban külön­bö­zött egy magyar falusi kony­há­tól: a padló egye­net­len, tég­la­színű kőla­pok­kal volt lefedve, kör­ben a falak men­tén súlyos, egy­kor fehér szek­ré­nyek áll­tak, az ajtó mel­letti sarok­ban újság­pa­pír­ral leta­kart hűtő zör­gött, mel­lette egy egy­szerű moso­ga­tó­val és sima fehér tűz­hellyel. A falat mell­ma­gas­sá­gig sötét­barna csempe borí­totta, ami két­ség­kí­vül köl­csön­zött a helyi­ség­nek egy­fajta bús­ko­mor­sá­got, de ezt hamar feled­tette velünk az ablak­pár­ká­nyon álló pará­nyi kalit­ká­ban ébre­dező két kanári önfe­ledt csivitelése.

Nagy meg­tisz­tel­te­tés volt bebo­csá­tást nyerni egy igazi spa­nyol ott­hon igazi spa­nyol kony­há­jába, ezért meg­iga­zí­tot­tam izzadt­ság­fol­tos póló­mat, és az öreg kéz­le­gyin­té­sé­nek enge­del­mes­kedve lete­le­ped­tem a konyha köze­pén álló asz­tal­hoz. Éva leült velem szem­ben, majd mielőtt még bár­mit is szól­hat­tunk volna, a férfi hátat for­dí­tott, és folya­ma­to­san motyogva matatni kez­dett az egyik szek­rény pol­cain. Biz­ta­tóan Évára moso­lyog­tam, és érdeklő­dés­sel vár­tam, hogy mi fog ebből kisülni.