Ez is igen hasz­nos volt, ám mi mégis inkább a hátsó olda­luk miatt örül­tünk a táb­lák­nak, ahol a követ­kező útba eső helyről kap­hat­tunk hason­lóan rész­le­tes infor­má­ci­ó­kat, és ami még fon­to­sabb: meg­tud­hat­tuk, hogy mennyit kell majd odáig gya­lo­gol­nunk. Ezzel a nem várt for­du­lat­tal a túránk szer­ve­zett­sége olyan, addig szinte isme­ret­len magas­sá­gokba jutott, ahol előre tud­tuk, hogy kitart-​​e a vizünk a követ­kező faluig, és ott eset­leg találunk-​​e majd bol­tot. Ha még nem mond­tam volna: egy gya­log­tú­rán az ember sem­mit sem akar feles­le­ge­sen magá­val cipelni.

Miután az óri­ási táb­lán meg­cso­dál­tuk a Cas­tilla y León­ban ránk váró 400 kilo­mé­ter égig kígyózó vona­lát, ünne­pé­lyes han­gu­lat­ban begya­lo­gol­tunk az auto­nóm közös­ség első tar­to­má­nyába: Bur­gosba, és egy rövid sétá­val annak leg­első váro­sába: Rede­cilla del Caminóba.

Kel­le­mes hely­nek lát­szott, és mivel 14 kilo­mé­ter gya­log­lás után épp ideje volt pihenni is egyet, a főte­rén pár fa árnyé­ká­ban lete­le­ped­tünk az erre­felé oly jel­lemzően ronda, lyu­ka­csos acél­lap­ból haj­lí­tott zöld padokra. Ben végig­dőlt az egyi­ken, és annak elle­nére, hogy végig­aludta az egész éjsza­kát, alig egy perc­cel azután, hogy letette a fejét a háti­zsák­jára, már aludt is mint a bunda.

És ami azt illeti, tel­je­sen igaza volt. Ilyen fáradt­nak talán soha­sem érez­tem magam az egész Cami­nón. Még az emlé­ke­ze­tes első napi hegy­má­szás utáni reg­ge­len is kisi­mul­tabb arc­cal vág­tam neki a hágó mara­dé­ká­nak, hiszen bár­mi­lyen fáradt is vol­tam, pár óra alvás cso­dákra képes. Mivel a múlt éjjel még ennyi­ben sem volt részem, ami­kor Éva fel­állt, hogy a tér köze­pén álló kút­ban meg­áz­tassa a lábait, végig­dől­tem én is a padon, és azon nyom­ban el is aludtam.