– Lett velem valami – mondta aggódó kép­pel fel­húzva a vál­lán a pólót.

Két­ség sem fér­he­tett hozzá, hogy lett vele valami. Pár apró, vörös csí­pés­nyom körül, lefelé végig a kar­ján óri­ási, csa­lán­ki­ütés­szerű fol­tok éktelenkedtek.

– Asszem tudom, mi lehe­tett – mond­tam, és rövi­den elme­sél­tem neki az éjsza­kai bogár­va­dá­sza­tot, amit olyan jóízűen végigaludt.

– Ágy­po­loska! – bólin­tott a felé nyúj­tott muta­tó­uj­ja­mat megszaglászva.

Az apáca ekkor újra meg­je­lent az ajtó­ban, és a Ben vál­lát cif­rító vörös fol­to­kat meg­látva még han­go­sabb kári­cálásba kez­dett. Bár a cso­dák­ban nem hiszek, eskü­szöm szóról-​​szóra értet­tem min­den sza­vát: „Na! Úgy kel­lett! Így jár­nak a sem­mi­re­kellő, mihaszna lustaságok!”

A két másik pereg­ri­nó­val együtt – akik mel­les­leg pont úgy néz­tek ki, mintha valami drog­el­vonó kúra leve­ze­té­se­ként indul­tak volna el a Cami­nón – szó sze­rint ki let­tünk hajítva az alberg­ből. Ami­kor félig össze­pa­kolt háti­zsá­kok­kal és nej­lon­szaty­rokba seb­té­ben bedo­bált cuc­cok­kal a kezünk­ben kilép­tünk az utcára, az apáca lát­vá­nyos moz­du­lat­tal becsapta mögöt­tünk a faaj­tót, és ráfor­dí­totta a kulcsot.

– Micsoda egy hülye picsa! – mondta az egyik drog­el­vo­nós valami eddig sosem hal­lott nyel­ven, és miköz­ben min­denki helyeslően bólo­ga­tott én elé­ge­det­ten nyug­táz­tam, hogy nyelv­zseni lettem.

Elkö­szön­tünk a két zarán­dok­tól, majd meg­mo­sa­kod­tunk a sarki kút­nál, össze­pa­kol­tunk egy padon, és bár­mennyire is rosszul kezdő­dött a napunk, izga­tot­tan indul­tunk útnak.