Szem­re­há­nyó pil­lan­tá­sok kereszt­tü­zé­ben meg­vár­tam, amíg min­denki vissza­fek­szik az ágyába, és leol­tot­tam a vil­lanyt. Az, hogy nem talál­tunk sem­mit per­sze nem nyug­ta­tott meg, csak még kevésbé tud­tam elaludni. Most már tény­leg kép­zelőd­tem, és min­den másod­perc­ben más­hol érez­tem maga­mon az ízelt­lá­bak csik­lan­do­zá­sát. Leg­szí­ve­seb­ben kiro­han­tam volna a szűk cel­lá­ból, le a lépcsőn, el az apáca mel­lett, ki a hűs éjsza­kába, a sza­badba, a temp­lom mel­letti tágas térre, egy padra, egy fa alá, ki a város­ból egy szép tisz­tásra – akár­hová, csak ne kell­jen ebben a levegőt­len, dohos szo­bá­ban egész éjjel mások hor­ko­lá­sát hallgatnom.

Most már azon kezd­tem bosszan­kodni, hogy ha nem tudok hama­ro­san elaludni, akkor bizo­nyára hul­la­fá­radt leszek a más­napi gya­log­lás­hoz, amire pedig álomba ájul­tam, már ébre­dez­tek is az első star­to­lók, és kezd­ték a szo­ká­sos pus­mo­gós, cip­zár­har­so­gós, sza­tyor­zör­getős pakolászásukat.

Fél­ál­mom­ból arra ébred­tem, hogy valaki spa­nyo­lul szent­sé­gel. Kifor­dul­tam a fal felől, és hunyorgó sze­mek­kel a hang irá­nyába nézve majd­nem fel­ki­ál­tot­tam. A sava­nyú­képű apáca állt az ágy mel­lett, ide­ge­sen az órá­jára muto­gatva, ami nem éppen a leg­első dolog, amit óri­ás­bo­ga­rak elől mene­külős álom­ból fel­ri­adva látni kíván az ember.

Az apáca addig nem is tágí­tott, amíg mind a hár­man (mert más már nem volt a szo­bá­ban) ki nem kászá­lód­tunk az ágyunk­ból, és álmo­san támo­lyogva neki nem áll­tunk az össze­pa­ko­lás­nak. Ami­kor az apáca egy pil­la­natra átment a másik helyi­ségbe, hogy két hason­lóan reni­tens pereg­ri­nót noszo­gas­son, Ben óva­to­san oda­som­for­dált hozzám.