A szoba köze­pén állva a sötét­ben egy pil­la­natra hülyén érez­tem magam, hiszen milyen lehető­sé­gek áll­tak előt­tem? Min­denki béké­sen szu­szo­gott a háló­ban, az elem­lám­pánk pedig vala­hol, vala­me­lyik háti­zsák mélyén lapult. És ha meg­ta­lál­tam, mit kezd­jek vele? Átnéz­zem a háló­zsá­kot? Aztán a pok­ró­cot? Vagy a mat­ra­cot? És mi van, ha talá­lok vala­mit? Men­jek le, és pofoz­zam fel az apácát?

Éva ekkor várat­la­nul fel­kö­nyö­költ az ágyában.

– Te sem tudsz aludni? – kérdezte.

– De – mond­tam, és mivel egy per­cig sem kétel­ked­tem benne, hogy ez majd fel­kelti az érdeklő­dé­sét, hoz­zá­tet­tem: – Valami bogár van az ágyamban.

Éva erre vil­lám­gyor­san leug­rott az ágy­ról. – Hon­nan tudod?

– Sze­rin­ted honnan?

– Én is érez­tem vala­mit – sut­togta. – Mit csináljunk?

Elkezd­tem keresni a zseb­lám­pán­kat, ami köz­ben pár pereg­rino fel­ült az ágyá­ban. Ami­kor közöl­tem velük, hogy mi tör­tént, sus­mus kezdő­dött, és mivel néhá­nyan szin­tén beszá­mol­tak rej­té­lyes csik­lan­do­zá­sok­ról, töb­ben is elő­ko­tor­ták a lám­pá­so­kat. Ami­kor fel­kap­csolt elem­lám­pák­kal a szoba köze­pén állva rájöt­tünk, hogy raj­tunk kívül már csak Ben húzza a lóbőrt, fel­kat­tin­tot­tuk a vil­lanyt, és lázas bogár­va­dá­szatba kezdtünk.

Mon­da­nom sem kell, hogy nem talál­tunk sem­mit. Követ­ke­zett az, hogy még hülyéb­ben érez­tem magam, és megint kezd­tem azt gon­dolni, hogy talán csak kép­zelőd­tem, de a hely­zet az, hogy még min­dig érezni lehe­tett a jel­leg­ze­tes bogár­sza­got az ujj­be­gye­men, amit per­sze nem akar­tam sen­ki­nek az orra alá dugni, mert ki tudja, talán más­mi­lyen szaga is volt.