Aztán innen jön a bikára nézve az a vitán felül előny­te­len rész, ami miatt az állat­védők állan­dóan hábo­rog­nak. Két körül­pár­ná­zott, bekö­tött szemű (nem vicc) lova­kon ülő vitéz, a pica­dorok har­sogó élő­ze­nére bevo­nul­nak az aré­nába, és hosszú dár­dá­ik­kal meg­bök­dö­sik a bika nya­kát, hogy az ne tud­jon majd olyan hir­te­len moz­du­la­to­kat tenni a fejé­vel. Aztán jön­nek a ban­de­ril­lerók, és a háta köze­pét teletűz­de­lik hosszú, csi­csás pál­cák­kal, amitől a bika min­den tekin­té­lyét és félel­me­tes­sé­gét vesztve úgy néz ki, mint egy cir­ku­szi ló – csak per­sze a cir­ku­szi lovak hátá­ból álta­lá­ban nem dől pata­kok­ban a vér.

Aztán ami­kor a bika már kellően fél­holt, a büszke mata­dor vörös posz­tóra vált (amit a spa­nyo­lok muletának hív­nak), egy jó negyed­óráig for­gatja vele az álla­tot jobbra-​​balra (amiről elég nehéz meg­mon­dani, hogy mi a lényege, mert a tömeg vala­hogy min­dig a leg­vá­rat­la­nabb pil­la­na­tok­ban hör­dül fel), majd lecse­réli a fakard­ját egy iga­zira, szem­be­áll az ekkorra már min­den eresz­té­kéből vérző, lógó nyelv­vel ziháló biká­val, és min­den külö­nö­sebb teke­tó­ria nél­kül leböki.

Na, ez sem egy kutya lát­vány, de per­sze titok­ban min­denki arra szá­mít, hogy a tor­erók közül jár pórul valaki, ami azért elég rit­kán for­dul elő. Ott El Puerto de Santa Mari­á­ban min­den­esetre elma­radt, és nagyon úgy tűnt, hogy itt Santo Domin­gó­ban sem lesz rá alkal­munk, hogy meg­cso­dál­juk, mert a fiú apja pár perc múlva egy fal­ról leszag­ga­tott bika­vi­a­da­los plak­át­tal tért vissza az üzletbe, és a dátu­mokra muto­gatva szo­mo­rúan rázta a fejét.

– Itt vége van a sze­zon­nak – for­dí­tott a fiú, majd lené­zett a hófe­hé­ren virító láb­fe­je­inkre. – Zarán­do­kok vagytok?

Bólin­tot­tunk.