Min­den­esetre nem egy olyan lát­vá­nyos­ság, amit ki akar­tunk volna hagyni, ami­kor sok évvel ezelőtt egy jóba­rá­tom­mal a dél-​​spanyolországi Anda­lú­zi­á­ban portyáztunk.

Rend­kí­vüli sze­ren­csénk volt; egy­részt mert épp cor­rida napon gurul­tunk be a hang­za­tos nevű El Puerto de Santa Mari­ába, más­részt mert a prog­ram egy extra élményt ígérő éjjeli via­dal volt (ami­nek elle­nére a jegy­árus ránk akarta sózni a drá­gább sombre – vagyis árnyé­kos helyre szóló (lásd: somb­rero) – jegye­ket); har­mad­részt mert a két mata­dor közül az egyik mata­dora volt: az a Chris­tina San­chez, akiről akko­ri­ban sokat lehe­tett olvasni femi­nista körök­ben (na nem mintha tud­nám, de a Nők Lap­já­ban is), mint az első nem­zet­közi hír­ne­vet szer­zett női matadorról.

Egy szó, mint száz, úgy ala­kult, hogy bará­tom­mal El Puer­tó­ban végül sike­rült olcsó jegye­ket sze­rez­nünk az este 11 óra­kor kezdődő mano-​​a-​​mano–ra, ami nem az apró ter­metű erdei lakók­ról mondja ki a tutit, hanem egy­fajta pár­baj (vagy ver­seny) két mata­dor között, ami alatt fel­váltva kon­col­nak fel három-​​három bikát.

Az egész bika­vi­a­dal két­ség­kí­vül leg­iz­gal­ma­sabb pil­la­nata az, ami­kor a fél­ton­nás bika kiront az aré­nába, és vak­sin körül­néz, hogy kit lehetne a leg­ki­sebb energia-​​befektetéssel fel­ök­lelni. A nya­kán csak úgy dagad­nak az izmok, és lát­szik rajta, hogy irtó pipa, ezért nem is csoda, hogy a bohóc­ru­hás fér­fiak gyor­san szét­reb­ben­nek a fapa­lán­kok mögé, és onnan ki-​​kiportyázva, barbi-​​rózsaszín kendőik­kel bosszant­ják kicsit az álla­tot. Ezután maga a mata­dor teszi tisz­te­le­tét, aki állí­tó­lag ilyen­kor meg­pró­bálja fel­tér­ké­pezni, hogy a bika hogyan bánik a far­ká­val átel­le­nes, veszé­lye­seb­bik végével.