– Akkor leg­kö­ze­lebb csak Pont­e­ved­rá­ban lesz esé­lye­tek bika­vi­a­dalt látni – mondta.

– Az útba esik? – kér­dezte Éva.

A fiú meg­kér­dezte az apját.

– Nem – for­dult vissza. – San­ti­a­gó­tól úgy 50 kilo­mé­terre van délre...

– Sebaj – legyin­tet­tem, hiszen én már úgyis lát­tam bikaviadalt.

– Kész a CD – mondta erre a fiú, majd az ujja­i­val a szá­mí­tó­gép kép­ernyő­jét bök­dösve (amit egy­szer már én is pró­bál­tam ott­hon, min­den külö­nö­sebb ered­mény nél­kül) meg­mu­tatta, hogy az összes képünk a CD-​​n lapul. Rákop­pin­tott az egyik map­pára, és azon­nal meg­je­len­tem a kép­ernyőn 326 pél­dány­ban, ahogy a poli­fómra folyt nyál­tó­csa fölött nyi­tott száj­jal alszok. – 3 euró lesz – mondta mosolyogva.

Ha már ilyen jól sike­rült az összes memó­ri­ánk fel­sza­ba­dí­tása, meg­ke­res­tük a szé­les sétá­nyon új kalap­já­ban, hóna alatt egy apró sátor­ral bol­do­gan téb­lá­boló Bent, majd vissza az alber­gue felé, egy csen­des téren beül­tünk egy nagyon elmé­sen Bar Dados-​​nak elne­ve­zett helyre, és megvacsoráztunk.

Meg kell mond­jam, hogy min­den dol­gunk végez­té­vel kicsit elve­szett­nek érez­tük magun­kat. Amíg volt pofánk, a sarki ház csip­kés erké­lyét must­rálva, egy sör mel­lett elücsö­rög­tünk az étte­rem­ben, aztán átül­tünk a téren egy padra, majd vissza­sé­tál­tunk a zajos főut­cára, ahol egy apró pavi­lon­ban egy zene­kar készült valami kon­certre. Elsé­tál­tunk jobbra, majd balra, nagy levegőt véve átme­rész­ked­tünk a kocsik között az út másik oldalra, aztán – mivel semmi extra lát­ni­való akadt ott – vissza.