A tompa kocsi­zú­gást követve hamar meg­ta­lál­tuk a város főut­cá­ját, ahol csak úgy nyüzs­gött az élet. Az autó­for­ga­lom­tól magas sövénnyel elvá­lasz­tott, szé­les sétá­nyon gond­ta­la­nul mosolygó spa­nyo­lok kor­zóz­tak, néha-​​néha oda­kur­jantva a dús lombú pla­tán­fák alatti kert­he­lyi­sé­gek­ben vacso­rázó ismerő­se­ik­nek. Santo Domingo de la Cal­za­dá­nak nem csak a neve hang­zik reme­kül, a város is az.

Mivel Ben­nek fel­tett szán­déka volt, hogy sze­rez magá­nak egy sát­rat és egy kala­pot (még az 50-​​es fak­torú napk­réme elle­nére is olyan vörö­sen virí­tott a képe, mint egy fél­be­vá­gott para­di­csom), így amíg beug­rott egy kem­ping­cik­ke­ket áru­sító boltba, mi meg­lá­to­gat­tunk egy fotós­üz­le­tet. A ter­vünk az volt, hogy a betelt memó­ri­a­kár­tyá­ink tar­tal­mát kiírat­juk egy CD-​​re.

Ami­kor min­den spa­nyol­tu­dá­so­mat össze­szedve előad­tam ezt a pult mögött álló szim­pa­ti­kus fia­tal­em­ber­nek, nem sok esélyt lát­tam rá, hogy lesz valami a dolog­ból. A szé­gyenlő­sen mosolygó fiú azon­ban némán bólin­tott, elvette a kár­tyá­kat, és azon nyom­ban neki is látott a meló­nak. Köz­ben kide­rült róla, hogy amel­lett, hogy ő a főnök fia, egé­szen jól beszél ango­lul, így Éva rög­tön meg is kér­dezte tőle, hogy lesz-​​e mos­ta­ná­ban bika­vi­a­dal a környéken.

A fiú meg­vonta a vál­lát, és lefor­dí­totta apjá­nak a kér­dést, aki kézzel-​​lábbal magya­rázni kez­dett vala­mit, majd intett, hogy vár­junk egy per­cet, és kiro­hant az üzletből. Én köz­ben kérdőn Évára néz­tem, mert ott­hon még egé­szen más véle­mé­nyen volt, ami­kor a bika­vi­a­da­los élmé­nye­imről mesél­tem neki.

Mert a bika­vi­a­dal igenis izgal­mas. Lehet szidni, hogy értel­met­len (tény­leg az), meg hogy véres (tény­leg az), vagy hogy állat­kín­zás (tény­leg az) és végső érv­ként, ha már semmi más nem jut eszünkbe, hogy értel­met­len véres állat­kín­zás, mert tény­leg az.