A noví­cius kije­lölt nekünk három ágyat a szoba három külön­böző sar­ká­ban, majd ami­kor fel­hív­tuk a figyel­mét arra a tényre, hogy együtt vagyunk, és ezért talán sze­ret­nénk együtt is maradni, csak meg­rázta a fejét, és kiment. Mivel a szo­bá­ban egy híján az összes ágy sza­bad volt, ezért gyor­san átköl­töz­tünk az ablak­hoz leg­kö­ze­lebb eső három fek­helyre, és attól a kósza ötlettől vezé­relve, hogy talán nincs is annyira szük­sé­gem rá, fel­haj­tot­tam az ősrégi piros­koc­kás pok­ró­cot, ami a mat­ra­cot fedte.

– Jesus Fuc­king Christ! – mondta hal­kan Ben, ami­kor a vál­lam fölött meg­látta a köze­pén ékte­len­kedő, sár­gás­barna foltokat.

– Sze­rin­ted ez az amire gon­do­lok? – kérdeztem.

– Hát – mondta némi együtt­ér­zés­sel a hang­já­ban, és gyor­san fel­haj­totta a saját ágyán is a pok­ró­cot –, közé­pen mi más jön az emberből?

Hamar kide­rült, hogy az esély­egyenlő­ség jegyé­ben min­den mat­rac egy­for­mán része­sült a keze­lésből, így vissza­haj­tot­tuk a poros pok­ró­co­kat, és bele­törődve foly­tat­tuk a beren­dez­ke­dést. Végig­gör­get­tük a háló­zsák­ja­in­kat az ágya­kon és egy bar­lang­szerű fürdő­szo­bá­ban vég­re­haj­tott gyors zuhany és mosás után a dohos alberg­ből fel­lé­le­gezve kime­ne­kül­tünk a sza­bad levegőre.

Bár már jócs­kán elmúlt 7 óra, a bol­tok szinte egytől-​​egyig nyitva vol­tak. A nyi­tott ajtók­ban unot­tan cigiző eladók remény­kedve néz­ték, ahogy ellép­de­lünk előt­tük, mert a bel­vá­ros külső, csen­de­sebb utcáit raj­tunk kívül nem­igen rótta más. Nagy­szerű érzés volt a háti­zsák több­órás föld­höz tapasztó súlyá­tól meg­sza­ba­dulva cél­ta­la­nul séta­fi­kálni, talán a leg­kö­ze­lebbi, ami­vel valaha is a súly­ta­lan­ság érzé­sé­hez kerül­het­tem életemben.