Hogy Jakab 800 évnyi hall­ga­tás után miért pont a spa­nyo­lok­hoz állt be védő­szent­nek, nem tel­je­sen tiszta szá­momra, de annyi bizo­nyos, hogy ettől fogva nem fukar­ko­dott bevetni a mennyei erő­for­rá­so­kat, ha istá­polt­jai bajba kerül­tek. Segít­sé­gé­vel a spa­nyo­lok sorra nyer­ték az ara­bok elleni csa­tá­kat, míg végül 700 évvel később, egé­szen pon­to­san 1492. január 2-​​án, egy szer­dai napon sike­rült végre kiűzni az utolsó mórt is a remek han­gu­latú anda­lú­ziai város­ból, Granadából.

Nem két­sé­ges, hogy a spa­nyo­lok öröm­má­mor­ban úsz­tak, és az sem csoda, hogy a hosszú depressziót maguk alá gyűrve úgy érez­ték, hogy végre eljött az ő ide­jük. A len­dü­le­tet megő­rizve gyor­san neki­áll­tak fel­fe­dezni, majd leigázni a fél vilá­got, és – ha a fenti évszám eset­leg ismerős lenne – még ugyan­eb­ben az évben útnak indult „India” felé a mega­lo­má­niás (és a leg­újabb véle­mé­nyek sze­rint meg­le­hető­sen sza­dista haj­lamú) Kolum­busz is.

(Érde­kes­ség­ként meg­em­lí­te­ném, hogy a nép­szerű hie­de­lem­mel ellen­tét­ben ekkor már senki sem gon­dolta azt, hogy a föld lapos lenne. Sőt, a csil­la­gá­szok olyan rész­le­tes boly­gó­közi isme­re­tek­kel ren­del­kez­tek, hogy 1504-​​ben Kolum­busz Jama­i­cán járva egy Regi­o­mon­ta­nus nevű német fazon által 30 éve kiadott csil­la­gá­szati évkönyvből órára pon­to­san meg tudott jósolni egy tel­jes hold­fo­gyat­ko­zást, amit nem is kés­le­ke­dett bevetni, ami­kor jobb belá­tásra kel­lett térí­teni a helyi indi­á­no­kat. Én úgy kép­ze­lem, hogy össze­hú­zott sze­mek­kel, bal­jós han­gon han­da­ban­dá­zott vala­mit, majd a Hold elé lépett, és a két tenye­ré­vel köz­re­fogva, amo­lyan Kolum­busz „Kop­per­fi­eld” Kris­tóf stí­lus­ban „eltün­tette”. Egy ilyen fazon­nal én se kekeckednék.)