Dús­ká­lás ide vagy oda, az egész város zárva volt, és a helyiek ahe­lyett, hogy olyan fon­tos dol­gok­kal fog­la­la­tos­kod­tak volna, mint a bol­tok ajtóit dön­gető zarán­do­kok min­den jóval való ellá­tása, a bel­vá­ros főut­cá­ján egy rezes­banda har­sány zené­jére kicsípve höm­pö­lyög­tek isme­ret­len cél­juk felé. Mivel nem mon­da­nám, hogy oda­va­gyunk az ilyen töme­gek­ben való cso­por­tos dör­gölő­zéstől, ezért az egyik üres kereszt­ut­cá­ból köze­lítve csak az ember­fo­lyam szé­lén álló bámész­ko­dók­hoz csatlakoztunk.

Bár iga­zá­ból nem nagyon kapis­kál­tam, hogy mi lehet az eszelős ünnep­lés tár­gya, „a jókedv raga­dós” ala­pon (és mit tagad­jam, kicsit meg­gon­do­lat­la­nul) vissza­mo­so­lyog­tam a hoz­zánk leg­kö­ze­lebb masí­rozó egyik kipi­rult arcú fehéringes-​​piroskendős amí­góra, aki a háti­zsák­ja­in­kat meg­látva rög­tön elrik­kan­totta magát, hogy „¡PEREGRINOS!”, amire ötmé­te­res kör­zet­ben min­den szem ránk sze­gező­dött (ez már önma­gá­ban is jópár izzadt­ság­ban fürödve fel­ri­adós álmom­nak az utolsó film­koc­kája), majd kinyúlt egy kéz, és berán­tott a tömegbe.

Egy szem­pil­lan­tás alatt máni­á­ku­san vigyorgó spa­nyo­lok gyűrű­jé­ben talál­tam magam, akik olyan szem­te­len köz­vet­len­ség­gel vere­get­ték a vál­lam, és bor­zol­ták össze a hajam, mintha már ezer éve min­den június 26-​​án ezt csinálnánk.

Attól való félel­mem­ben, hogy eset­leg elve­szít­jük egy­mást, hát­ra­pis­lan­tot­tam Évára, aki a leg­na­gyobb meg­könnyeb­bü­lé­semre ugyan­ilyen bánás­mód­ban része­sült, ám még hát­rébb pil­lantva meg­hök­kenve lát­tam, hogy része­ges imboly­gás­sal óri­ási – és itt olyan öt méter magas­ról beszé­lek –, díszes ruhába öltöz­te­tett bábuk követ­nek minket.